Május 11. Yoshihiroval megállapodtunk, holnap megyünk a szír nagykövetségre vízumért, illetve kezembenyomott egy üdvözlőlapot, mert Ayumi két nap múlva hazamegy, és a fontosabb emberekkel odaíratja neki a jókívánságaikat. Badr óráján megkaptuk a kijavított dolgozatokat, mindenki meglepődött, mert még Yaqoob sem szokta mindet kijavítani. Épp távozni készült, amikor eszébe jutott a kiselőadás, amit már mindenki titkon remélt, hogy elfelejtett, kedden és szerdán mindenkire sor fog kerülni. Elena, a szlovák színházi fénytechnikus üzent, hogy gratulál a raftrace-hez, és épp ma megy a lövészklubba, ha van kedvem, csatlakozzak. Naná, hogy van. Lameed óráján tovább elemeztük a boszorkányokat, miután leparancsolta a stréber Khálidot az asztaláról, aki nagy elánnal mesélte a cselekményt az osztálytársainak. (Elő fog adni mégegyszer, óóó, már alig várom) A boszorkányokhoz fűződő hiedelmek kapcsán jegyezték meg, hogy mindenkinek van legalább egy olyan osztálytársa, akit ha megvágnak a vizsgán, átoknak (a haja is emiatt hullik, ez nyilvánvaló!), vagy a gonosz dzsinnek munkálkodásának tudja be. Amikor kritikával illetik ezeket a dolgokat, sürgősen hangsúlyozzák, hogy nem a dzsinnek létezésében kételkednek, mert azok léteznek, ha a Korán azt írja, csak az adott személy szavaiban. A tanárnő levonta a következtetést, az ember nem okolhat mindig mást saját nyomorúságáért. Óra végén két dologról volt szó, az egyik A salemi boszorkányok filmváltozata, ami ellen Faváz már korábban protestált, hogy az a bizonyos jelenet (amiben valami meztelenség van) sorsa miként alakul; Lameed letörli azt a részt a kazettáról. A másik dolog Lameed –mint maga is megjegyezte- etikátlan pluszpontszerzési lehetőséget ad a diákoknak: A húga genetikus, és a kuvaiti diákok véréből szeretne egy mintát, de csak azoktól, akik öt generációra visszamenőleg pontosan ismerik felmenőiket. Ebben kivétel nélkül mindenki benne volt, és mert hogy ne csorbuljon az igazság kiskése, az osztály azon tagjai, akiknek csak egyik szülője kuvaiti, maguk helyett ha rávesznek egy „igazi” kuvaitit a véradásra, részesülnek a jópontban. A délután felhívtam Joelt, mikor megy haza, ő június 23-án, tehát még nem kell búcsúznunk, de Stacie-t nem tudom, elmondtam neki a búcsúbuli ötletét, hát persze, hogy a legnagyobb örömmel jön, és értekezik Stacie-val is, majd értesít. Egy angyal. Elena aztán felvett, és elvitt a lövöldébe. Nem vásári dologra kell gondolni, az exkluzív golfpályák, és a lovasklub szomszédságában van, fotózni elvileg nem lehet, mert az a fertály katonai terület, de kit zavar ez ugye. A recepción is elvileg le kell adni a személyi igazolványokat, de mi nem tettük, és ezért sem szóltak ránk. Elena klubtag (mellesleg a biciklisklub elnöke), ismer mindenkit, rögötn be is mutatott a lövészek elnökének, mint új üdvöskét. Itt egyedül a töltényért kell fizetni, klubtagoknak négy dínár húsz darab, külsősöknek hat, vagy több, de Elena rendes volt, és vett nekem tagáron. Fegyvert választottunk a listáról, szép kis arzenál, és még csak ezután mondta Elena, hogy fordítsam meg, mert a hátán is van. Ugyan íjat, kardot sokszor fogtam már, mit ad ég, még használtam is, de valódi lőfegyverrel még nem találkoztam. (Azt hallottam, kuvaiti állampolgároknak egy személyi igazolványon kívül másra nagyon nincs is szükségük, ha fegyvert vásárolnak, de az biztos, hogy nagyon egyszerűen juthatnak hozzá) A töltények látványa borzasztott el rögtön az elején, hát a legkisebb is hatalmas, és az ájulás kerülgetett, ha arra gondoltam, ez valami élő testbe fúródik, hát ez iszonyat. Végül Elena kedvence, egy 9mm-es mellett döntöttem én is (a töltény, mint a kisujjam utolsó perce). Füldugó, fülvédő, szemüveg. A filmekben lövöldözőkön már egy hallókészülék sem segítene.

Elena megkérte az egyik ott dolgozó filippínó fickót, Eriket (kicsit fura, hogy északi neve van), aki egyébként szemészorvos, hogy kupáljon ki engem. Elsőre egy feldolgozhatatlan információhalmazt zúdított rám, azt hittem, a felére fogok csak emlékezni, de megmaradt minden.  A fegyver felépítéséről, és működéséről azt hittem, valami komplikált dolog, de teljesen egyszerű. Ki van ám találva. Az első két tétova lövés után lőttem egy jót, mire a körülöttem állók elfehérdetek, mert ennek örülve elkezdtem hadonászni a fegyverrel, hogy nézzétek, mire leesett, szűzanyám, ezt nem kéne. Erik lecserélte a Glock gyártmányú osztrák fegyveremet egy Česká Zbrojovkára, nagyon büszkék rá, mert valami baja volt, és itt legyártott alkatrésszel javították meg.

Ez a darab nehezebb volt súlyra, lőni mégis könnyebben ment vele. És füstölt.  Az eredményem hét méterről itt látható:

Le voltak nyűgözve, hogy először van fegyver a kezemben, és ilyen eredményt értem el hét méterről (mondjuk ez nem olyan nagy táv), a főnök azt mondta, legközelebb egy M16-os gépkarabélyt is próbáljak meg (biztos, mert drágább a töltény, ami nem mellesleg akkora, mint az egész kisujjam). Ó, igen. Elena is gratulált, jobb lett, mint az ő hétméterese. Még díjat is kaptam tőle, egy müzliszeletet, csak úgy remegett a kezem, hogy tíz perc volt megenni. Ahogy kijöttünk, és túl voltam rajta, kisebb sokkot kaptam, valami affélét, hogy te jó ég, mit tettem, a vérnyomásom leesett, és percekig remegett a kezem (főleg akkor, amikor belegondoltam, hogy ezt emberekbe lövik bele). Elena megijedt, próbáltam nyugtatni, hogy semmi baj, de szegény még sokáig rágta a körmét, mert lassan jöttem rendbe. Teáztunk, jó cukrosan ittam, az helyrerázott, de még húsz percig eltartott, mire teljesen megnyugodtam. Közben mesélt, ő elkezdi, és mondja, néha panaszkodik (ő is közép-európai), de mondta, látta a fotómat a nyertes magyar csapatban a tegnapi Arab Times-ban, majd odaadja. Vacakul van, mert Kuvaitot érthető módon utálja, igyekszik kitölteni az idejét (épp ma kezdett volna el kínaiul tanulni, csak elmaradt az órája), és ő imád sportolni, csak még így is rengeteg fölös ideje marad. Sikerélménye a tanításban nincsen sok, mert kuvaitiakat tanít. Ha hazamenne Szlovákiába, vagy az USA-ba, ott meg kidolgozná a belét kevés pénzért, és sportra nem lenne ideje. Úgy döntött, munkája elimerésének híján otthagyja a színházat; ez nem nehéz, tekintve, hogy a színház bezárt. Mielőtt eljöttünk, még bementünk egy játékteremhez hasonlatos szobába, ahol lézerfegyverrel kellett a véletlenszerűen megjelenő céltáblákat eltalálni, 20-ból 19-et sikerült. Élveztem, várom a következő alkalmat, és nem nézek több háborús filmet.