Május 1. Kuvaitban nincs a munkának ünnepe, minek is, magára valamit is adó kuvaiti nem dolgozik, és jól néznének ki, ha az a milliónyi vendégmunkás munkaünnepet tartana. Ibrahim ma rózsás hangulatban volt, még a hiányzókat is vigyorogva sorolta, pedig máskor vérben forognak a szemei, és nyálcseppek telepednek a bajszára az indulattól. Ma jó alkalom lett volna közölni vele utazásunk tényét, ha lett volna rá alkalom, mert óra után el is viharzott valami gyűlésre. Az órán teljesen érdektelen kuvaiti elsőkkel foglalkoztunk, meliyk volt az első szálloda, első kuvaiti novella, stb. Yaqoobnál véleményt mondtunk az aktuális történetről, a szokásos. Badr ugye lógott, elmentünk a könyvtárba, hogy arab szakkönyveket keressünk az előadásunkhoz. Nekem még a téma is hiányzott, de azt tudtam, valami nyugati művészeti témát választok, arra más úgysem hajlandó. Kicsit módosítani kellett elképzeléseimet a könyvanyag láttán, de megvan a témám. Találtam két remek kis könyvecskét huszadik századi egyetemes zenetörténet témakörben, így Bartókról fogok előadni, beviszem majd a Kékszakállút, meg a Mandarint csemegének. Úgysem fogják értékelni, de mégis színezem a mondandómat. Azért is választottam ezt, mert én sem ismerem annyira, mint szeretném, és ebbe a témába aztán senki nem fog belekötni (mert senkit sem érdekel). Érdekes, Mozartról egy könyv sem volt arabul.

The 5th annual English Day. Visszamentem négy felé az egyetemre, megtaláltam a helyet a jogi fakultáson, az előtérben egy kis fotókiállítás volt, kifejezetten szép fotók voltak, jó kis összegekért, meg ilyen nyakláncokat, meg más bögyörőket lehetett venni, és a befolyt összeget jótékony célra fordítják. Találkoztam pár „osztálytársammal” a drámaórámról, nekik kötelező volt eljönni, de nem mindenki erőltette meg magát. A szervezők bevallottan Harry Potternek, és más varázslóknak öltöztek, mert a szlogen az volt „We can do magic!”. Nem vall eredetiségre. A műsorfüzet viszont szép, esztétikus, és természetesen ingyen van. Benne a műsorok plakátjával, azok is jól eltalált dolgok, a rajzoltak nekem nagyon tetszenek, a modernek már kevésbé, de azok is igényes munkák; odahaza úgy vélem, elég sokan nem erőltetik meg magukat ilyen téren. Igaz, a tipográfia is mellőz minden eredetiséget, a felhasznált betűtípusok ósdiak, vagy máshonnan átvettek, ugyanezt a betűtípust használta az Addams Family, vagy épp a Pharaoh c. számítógépes játék, és küldetéslemeze, a Cleopatra (a Papyrus font), és jé, a darabnak is pont ez a címe. A többi oldalon a kurzív kézírást keverik a futurisztikussal , de ne kössünk bele mindenbe. Ja, ezt pont én mondom. Az előadás fél órát késett. Ők színháznak hívják, de nem az, csak egy színházterem függöny nélkül, gondolom hivatalos alkalmakra, mert két nagyalakú bölcs vezér-arc lóg falon. Az emír arcának ott a helye mindenütt. A színházterem megtelt, no nem teljesen, néhány hölgy túl vallásos ahhoz, hogy közvetlenül hím mellé merjen ülni, vagy fordítva, ilyenkor egy szék kimarad. Én közép-közép, színpadra néz, jó hely, mellettem egy pillanat műve alatt betelt az egész sor, nem hagyva menekülési utat. Kezdődik, kijön egy kanárisárga koktélruhás kokett konferálni, az egy dolog, hogy angolul nem tudott, de arabul sem. Végül is, minek a nyelv, ha szöveg sincs, mert az sem volt. Szerintem úgy taszigálták ki a színpadra szegényt, aztán nekiállt bocsánatot kérni, mert nem volt idejük próbálni, pedig némelyik előadást már december óta csinálják, de a fénytechnika, meg a hangtechnika akadozni fog. Nem hazudott. Ekkor leváltotta egy angolul rendesen beszélő, fél méterrel alacsonyabb, nyakkendős lányzó, aki azt hitte magáról, vicces, pedig senki nem nevetett, amin meg esetleg lehetett volna, azt nem tudta előadni. Hangsúly nuku. Kedvesen, vidáman jön az első felkonf: a darabok között – már csak az átállások miatt is – néhány „charming sketch”-et láthatunk, azaz bájos kis jelenteket, úgymond villámtréfákat. Az elsőben –bár egy otromba maszk takarta – azonnal felismertem az akcentusáról Khálidot, az osztály stréberét, aki először a Moulin Rouge!-ból idézte fel a Spectacular spectaculart, végül egy trióban előadta azt az átírt Memory-dalt, amit a CoffeeBeanben alkottak, és egy fatális véletlen miatt én is hallottam. Már most kitágult a pupilla. A darabok előtt bemutatták a trailereket. Ez a másfélperces kedvcsináló kisfilmecske, amit a film előtt vetítenek a moziban, hogy majd ezt is nézd meg. Miért van itt erre szükség??? Egy színházi előadáshoz? Csak feleslegesen előrevetítette a borzalmakat, a halál jeges lehelletét éreztem (szó szerint, mert tizenöt fok volt a teremben). Techinkájuk van, meg a pénzt sem sajnálják, de könyörgöm. Kiáltás a világba: Esztétikai érzék! Ha a trailerek készítőinek szépérzékét számszerűsítjük, egy kezemen több ujjat látok, pedig nem Csernobil évében születtem. Az első darab a Médea volt. A kezdet kezdetén még nem sejtettem, hogy ez az est egyik mélypontja. „A myth masterfully recreated” – „Egy mesterien újjáalkotott mítosz”- reklámozták, egy istenverése.  Minden degenerált dialóg alatt szól a zene. Zene! A Gladiátor, A Karib-tenger kalózai, és hasonlók bömbölnek. Hálisten, emiatt a dialógok egy részét nem érteni, nem mintha hagytak volna benne mondanivalót.  (Az tetszett, az isteneket kihúzták, tekintettel a közönség vallási nézeteire, így az olümposziakat istenről „védnökökké” fokozták le.) Egy jelenet nemegész 30 mp. Ezután egy perc pakolás jön, amíg átrendezik a színpadot a következőre, ami szintúgy fél perc lesz, lecserélik a székeket, amiket nem is használnak. Negyvenöt percen át, teljesen logikátlanul. Egy európai óvodai ballagócsoportja lejátssza őket a színpadról, hogy az óvónéni a dramaturg, mert ők nem hollywoodi filmet akarnak rendezni színházban. Meg lehet csinálni – a Broadway-n. Kuvait egy kicsit messze van. A darab felénél egy váltással az egész átment revübe. Médea elénekelt egy popnótát, a következő jelentbe meg csak azért, hogy legyen, betettek egy kardnyelőt, aki utána csinált egy tűztálat, megjelent a galamb, erre mindenkinek leesett a kendője, parókája az ámulattól. Mindig hálás dolog keleti embereknek bűvészkedni. A világítással nem volt gond, csak a szereplők gyakran mentek ki érthetetlen módon a fix fényekből. Pár szót a jelmezekről, ha már a koncepcióról nem lehet, mert az nem volt. A sötétbőrű rabszolgát még véletlenül sem valódi néger játszotta, hanem festett kuvaiti. Az egyik csajra, habár a többiek görögösen akartak kinézni, egy VIII.-IX. sz.-i frank előkelőség ruháját aggatták.  Ja, Khálid véletlenül főszerepet játszott, és három jelenetenként meglóbálta a kardját, mert azt hiszi, abban van az érzelem. Taps, ováció, újabb charming sketch, meg viccesnek hitt felkonf.

A másodikat külön vártam, a címe az volt, „Szóval azt hiszed, értesz a pantomimhez?”. Ez nem feldolgozás, ez saját kútfőből készült „bohózat”. Még a Médeán is többet nevetett a publikum. Már azon fennakadtam, minek a pantomimeseknek (mert többen voltak, valami csoportba jelentkeztek) mikroport. Se a pantomimhez, se a beszédhez nem értettek, de legalább ebben nem volt Khálid. Már a Médeában is úgy alakították a jelmezeket, hogy aki lány kendőt hord, annak ne kelljen levenni. Hát itt sem vették le, talpig feketébe voltak öltözve, fejükön a kendő, itt a kép, mint valami temetői rockénekes, vagy a transzvesztita muszlim Mefisztó.

Mellettem jobbra a srác közben előkapta a laptopját, és képeket nézegettek a barátaival az előadás alatt. A megváltó szünet előtt a „Korok divatja”-előadást láthattuk. Ez egy nagyon érdekes valami volt. Megfogta az igazán emészthetetlen amerikai kosztümös filmeket (Trója, Lovagregény, A hazafi, stb.), nem törődve azzal, hogy a szereplő, akit épp kiemeltek, nem történeti személy, sőt, a ruhája sem korhű adott esetben. Tehát az összevágott Lovagregényből kiemeltek egy olyan nőt, hogy Emily, majd bejött egy csaj egy ruhában, hogy ő az, és miközben téblábolt a díszletelem (?) címszó alatt kiehelyezett kartonbokrok közt, mondott pár kecsekerímet, miért jó neki. Végül is a korhűségnek már mindegy, mert a ruhák úgy néztek ki, ahogy a Móricka elképzeli, kiadták az indiaiaknak, varrják meg. Logikátlanul ugráltunk a filmek közt, de legalább időrendben. Ennél az Emilynél a ruha egy nagy katyvasz volt, I. Erzsébet ruhája fazonjánál száz évet tévedtek (a parókájánál kétszázat, és még nem említettük az anyagot, amiből varrták), a viktoriánus ruha nagyon húszas évekre sikerült, a húszas évek ruhája meg harmincasra. Affene, és a cipőkre már nem is emlékszem. Igen, azért vesztettem el a fonalat, mert a filmbevágások alá új zenét tettek. Így, a Sofia Coppola-féle Marie Antoinette bejátszása alatt a negyedik magyar tánc ment Brahms-tól, A hazafi alatt meg Chopint zongoráztak. Jaj, mamám.

Az életmentő szünet. Ingyen kávé, ingyen sütik, el akartam szökni, de a pisztáciás süti nagyon ízlett, és elég pofátlan lett volna. Meg…  gondoltam, ennél már csak nem lesz rosszabb. Találkoztam Laylával, a szír csajjal, szervező, bemutatott az algériai ismerőseinek, akik mellesleg utálják az egyiptomiakat. Megtaláltuk a hangot. Rámosolyogtam falatozás közben az osztálytársakra, és Lameed is kiszúrt, kérdezte, élvezem-e, mosoly, és bólintás, másra nem futotta. Benne van a zsűriben, aki a végén díjat oszt, elhozta a kissrácát is. Megint volt egy csomó kisgyerek, ki az a gyogyó, aki elhozza a kölkét kínozni? Hogy várják el, hogy üljenek a fenekükön ilyen sokáig? Ksawery üzent, hogy eszébe jutott, hogy van ez a rendezvény, és eljönne, hát gyere, itt ki-be járnak előadás közben az emberek, ne zavartasd magad. Másik helyre ültem vissza, nem a laptoposok mellé, a nézők fele egyébként elment. Itt a kettővel melletem ülő csaj telefonja volt az, ami megszólalt kétszer is, és mi más a csengőhangja, ha nem az imára hívás éneke? Tízperces zenei betéttel kezdtünk, két srác akusztikus gitáron, néha csaj énekel. A plakáton külön felhívták a figyelmet (hasztalan), hogy amikor játszanak, vagy valaki énekel, ne tapsoljanak, de dobogjanak, csettintgessenek, stb. Ezek gerjednek a zenére, nem bírják megállni, a legnagyobb sikert a zenészek aratták. Irigylem, hogy a zene, az élőzene a mindennapjuk része. Tomboló siker, az utolsó előtti előadás egy detektív-thriller-szerűség. Ezt is kuvaiti írta, sárgaházban kinyírják az ápolót, ki tette? Egy baromság, stílusra, mint a Médeájuk. Alatta kapom a lengyel smst, hogy „megjöttem, de nem hiszem, hogy soká maradok…”. Kijöttek utána utoljára a „charming sketch”-elők, hárman. Az első csaj az „Az vóna csudijó”-t énekelte hamiskásan a My Fair Ladyből, a második a „Volt egy régi december” keringőt az Anasztázia c. rajzfilmből (vártam, mikor mondja, hogy „fényes trojka jő”, de gondoltak rá, hogy sivatagban az ritka), és a végén Khálid tömegmészárló produkciója következett, A nyomorultak c. musicalből Fantine dala, az „Álmodtam egy álmot”. Az előzőek csak egy-egy percet csináltak, ő végig. Szemmel láthatólag nem érdekelte, hogy ég, mint a Reichstag. Ez a Médea melletti második mélypont, itt már az arabok is hőbörögtek, vagy csak röhögtek. Hát nem tud énekelni! Nyikorog, mint a pinceajtó, hogy zárná be oda valaki! Kleopátráról („Mese szerelemről, háborúról, és árulásról alcímmel”, húúú) már nem is mondok semmit, zene, hülye szöveg, vagy suttognak, vagy üvöltöznek, Kleó végigordította az egészet, mint egy fába szorult féreg, alig vártuk, hogy végre kinyírja magát, és megmentsen bennünket. Kleó nem volt fifikás, inkább egyszerűen kielégítetlen, de itt mintha megcsillant volna valami, mert egyszer azon vinnyogott (!), hogy ő, mint nő helytáll a férfiak uralta politikai életben. Ezzel lehett volna valamit kezdeni, erre kihozni, mert ez itt probléma, de ahhoz legalább megírni rendesen kellett volna. Khálid Caesart játszotta, és villogni akart a latinos műveltségével, így, amikor a svájcibicskák kinyitott körömcsipeszével (mert az a legtompább) legyezték ledöfködték,  miközben valami beszédet tátogott (!), azt nyögte, „Et tu Brutus!”, pedig a mondat helyesen „Et tu mi fili Brute!”, a megszólító eset miatt. A konferanszié lezártnak tekintette a dolgot, és szélnek eresztett mindenkit, mire a másik csaj, a sárgaruhás tyúk szaladt be, hogy jaj, még ne, az eredményhirdetést, és a díjkiosztót elfelejtettük! Én ezt már kívülről hallottam, és nem fordultam vissza, majd vasárnap megkérdezem órán, mi lett az eredmény, és igyekszek mosolyogni. Találkoztam Ksaweryvel, ő nem egy kritikus lélek, de öt perc után feladta, ő is hallotta Khálidot énekelni, és meg akarja verni, hátha akkor jobb hangot ad ki. A detektíves felét látta, és annyit tett hozzá, hogy ha tíz évig vért izzadva gyakorolnak, és küzdenek, akkor elmehetnének Európába amatőr színjátszókörbe. Szájtátva hallgatta a többi előadást, és azt, hogy négy óta ott ülök, mert most van fél kilenc. Kifakadt, hogy mennyi technikai eszköz áll rendelkezésükre, videó, audió, pénz nem akadály, mégsem tudnak nézhető dolgot csinálni, mert nincs tartalom, csak a forma. Bár az is csorba.

A hónap vicce: Ahogy sétálunk haza, Ksawery büszkélkedik, hogy az árvaházas cikke lett a legolvasottabb a honlapon. Belül ordítottam a röhögéstől, mert az extra olvasók Ti voltatok, akik rákattintottatok az általam belinkelt oldalra, már csak az érdekesség kedvéért. Lám, rejtve építjük a karrierjét, ami tök jó, de az enyémmel is tehetne így valaki. Tiszta Szép remények.