Egy óra felé ébredtem, igyekeztem kipihenni az előző heti hajtást. Letámolygok zombimód félálomban a menzára. Háromféle rizs közül lehetett választani, fehér, barna, és sárga-fehér. Annyira azért ébren voltam, hogy ne az utóbbit válasszam, mert a tegnap esti vacsorához sárga, és fehér rizs közül lehetett választani. Hosszú idő óta most először láttam új módon elkészített húst a menza kínálatában, bár attól még az csak csirke marad. Van egy sejtésem, miért van olyan ritkán marha, azért, mert nem tudják elkészíteni, mindig rágós, vagy nyers. Az ebédidő végefelé jártunk, az ismerősök már biztos végeztek, én leültem. Ekkor az élet vásott kölyke úgy gondolta, megdobálja kaviccsal személyem galambját, és beküldi Alit az étterembe. Balszerencsémre egy pajtását sem találta ott, így velem szemben foglalt helyet, és elkezdte nyomni a filozófiát, hogy aki sokat alszik, depressziós lesz. Az nem számít, hogy ő is most kelt fel, látni az arcán, meg a ruháján is, mert ő azt sem vette le tegnap óta. Nagyon megváltoztam, mióta itt vagyok (nem is ismert előtte), mert Kuvait mindenkit megváltoztat. Téged is? Jaj, nem, őt nem. Eközben, mint az esküvőn, csak úgy szórta rám a rizst, ami nem is olyan könnyű, mert egy nagy tányéron kapjuk, és tálca is van, de hát nem lenne Ali, ha ezek a nevetséges apróságok meg tudnák állítani röpködését a rizsek szárnyán.