HTML

300 nap Kuvaitban

"Zavarban voltam, mert épp imaidőben értem haza, és az emeleti imaszőnyeg csupán két méterre van az ajtómtól...richtig ilyenkor nem találja a kulcsát az ember..."

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Címkék

Címkefelhő

Friss topikok

2008.08.09. 23:44 -md-

Kétszáznyolcvanegyedik nap - Széttört világunk cserepei

 

Augusztus 7. Tegnap késő éjjelig pakolásztam, örülhet a bangladesi személyzet, mert egy csomó dolgot hagyok itt (Ksawery is kiselejtezte összes alsónadrágját, hogy könyveket tegyen a helyére). Csukott pillákkal bandukoltam utolsónak vélt utamra a nyelvsuliba reggel nyolckor, átveszem a sahádát, hazajövök, alszok még, délutánra a japánok akarnak utoljára megvívni velem Air Hockey-ban, City Centre, haza, és pakolás. Ehhez képest az épület zárva, a biztonsági őr mondja, Ibrahim csak kilencre jön be, insalla. Jó, akkor már nem megyek haza, elmegyek a könyvtárba, na, az szerencsére nyitva volt, csak a biztonsági őrök vigyázták, könyvtárosoknak természetesen nyoma sem volt. Yoshihikoval találkoztam, aki ugyanabban a csónakban evezett. Kilencre visszamentünk, Ibrahim természetesen sehol fél tízkor sem, Yoshi pedig lelépett, mert a japán nagykövetség búcsúebédet rendezett nekik. Kérdezem a biztonsági őrt, Ibrahim mégis mikorra várható, ó, hát tízre, insalla. Tízkor sem ő, hanem a lányok jöttek, mind egy csapatban, volt, aki sahádaügyben, de a többség valami papírról, és a nyolcas épületben székelő Aymanról hadovált. Fél tizenegykor megérkezett Ibrahim, és átvehettem végre a papírt. Jókedvében volt, és tényleg nagyon kedves volt, főleg a lányokkal, bíztatta őket, hogy időről-időre küldözgessenek magukról képeket neki (no comment), majd miközben a bizonyítványomat töltötte ki, megjegyezte, hogy a nyári félévben mindhárom tárgyból egy jeggyel rosszabbul teljesítettem az előző félévekhez képest (azaz kiderült, mégis kapunk jegyet, ami természetesen nem használható fel sehol minálunk, más országokban viszont beszámítják). Rögtön meg is válaszolta lankadt figyelmem okait firtató kérdését, hogy ennek csak két oka lehetett: a nyár, a fonnyasztó hőség, vagy szerelem. Tipikus arab. Mintegy véletlenül eszébejutott a lányok előtt, hogy vasárnaptól igazgatóvá nevezik ki. „Pont erre van szüksége ennek az intézménynek…”, jegyeztem meg magamban, és ezzel ki is lépett az életemből, igazgatóként majd a jövőre érkező három új magyar ösztöndíjas meséjét fogja gazdagítani. Nyűgös voltam, mert nem aludtam, nem ettem, és nem ittam (mert nem így terveztem), de még csak most kezdődött a java. A lányokkal csoportosan átvonultunk a nyolcas épületbe az Ayman nevű fazonhoz, hogy írást kérjünk, amiben sürgősségi eljárás keretében megkaphatjuk az augusztus havi ösztöndíjunkat. Ez nem működik kollektíve, csak egyénenként, és elhajtottak, rendben, egy óra múlva meglesz. Megint malmoztunk, egymást fotóztuk, találkoztam a két koreai kincsemmel, Azízával és Farídával, nagyon fogok nekik hiányozni, és ők legalább annyira nekem, egymás bohóságai csodálatos menedéket nyújtottak nekünk a kuvaiti „légüres térben”. A nap folyamán még összetalálkoztunk párszor, mindig azt hittük, most aztán tényleg utolára, így összesen négyszer köszöntünk el egymástól, de inkább többször, mint egyszer sem. Mint egyetlen fiú, elsők között kaptam meg a papírt (a többiek vagy a japán követségen voltak, vagy másutt, vagy csak későn kapcsoltak), és a következő busszal elszaladtam Khalidiyába, a pénzügyi adminisztrációra. Nem annyi volt, hogy leadom, és már számolom is a lóvét, hanem leküldtek a másodikról a földszintre, majd megint fel, majd megint le (ez az a ház, amiben mindenki megőrül), végül, amikor már nem volt hely a papíron több pecsét, megjegyzés, szám, vagy csatolat tételére, valahol a „majdnem vége” stádiumban megérkeztek a lányok a papírjaikkal. Már fél egy felé járt az idő, utolsó munkanap, csütörtök (ezért is siettem), és nem akarták fogadni őket, mire kitört a zendülés, hogy mindenki elutazik, a pénz jár, hát hoci! Begyűjtötték a papírokat, a kendősmacák végre valami munkát is végeztek a műkörömcsodálás koncentrációt igénylő feladatát szüneteltetve. A gond csak az volt, hogy a kavarodásban elvesztettem szem elől az én papíromat, és hiába mondtam, hogy már majdnem kész, négy helyen iktatták, papíron is, komputerben is kétszer, hozzácsapták a többihez, és várhattam ki, amíg a lányoknak is elintézik. Ez újabb egy órát vett igénybe, mindenkin erőt vett a csüggedés, de a várakozás meghozta gyümölcsét, és leszámolták nekünk a 60 KD-t, per kopf. (Többen mondták, olyan volt, mint első ösztöndíjunk felvétele) Muszáj volt visszamennem a City Centre-be, és úgy volt, ott találkozunk a japánokkal is, de elhúzódott a tiszteletebéd, így, ha a meccset le sem játszottuk, nem adták fel, hogy ledöntsenek trónomról. Remélem, hamarosan bekövetkezik, mert ez azt jelenti, újra találkozunk. A lányok többségétől hevenyészve köszöntem el a buszról leszállva, Salome volt nagyon aranyos, és Paulináról derült ki, hogy marad, majd szeptemberben látogat haza Varsóba, szír barátjával, Peterrel együtt. Vásárolgattam még könnyen szerzett jövedelmemből a Centrepointban, egy másik áruházban, majd olyan fél négy felé haza is értem. Takumi kopogott be, hogy búcsút vegyen, mert ma éjjel már nem alszik itt, és holnap utazik; Ksawery nem volt otthon, így elbúcsúztam az ő nevében is. Mind reméljük, ha csak véletlenül is, de összefutunk még. Utána Viktória hívott, hogy nagyon lefoglal-e a pakolás, mert bemenne a városba, hogy dishdáshát vegyen a bátyjának, illetve más rusztikus apróságokat. Fél hétkor találkoztunk mondhatni törzshelyünk, a Mubárakiyyával szemben lévő McDonald’s előtt, ahol sor került első étkezésünkre a mai nap. Megint volt érdekes cikk az újságban, a Kuwait Times cikkének részlete: „Rijád. Egy 11 éves kisfiú meghívókat küldött szét osztálytársainak egy nagy családi ünnep alkalmából, amit a nyárra terveztek. Ez a kisfiú házassága volt 10 éves unokahúgával.”. Ez a cikk kellemesen ellene volt ennek a gyakorlatnak, a folytatásból kiderül, hogy hivatali nyomásra elhalasztották a nagy eseményt, majd a növekvő válási statisztikákkal próbálta riogatni a népet a cikkíró. Kitárgyaltuk, hogy „bolondok ezek a rómaiak”, majd bevetettük magunkat a piac bűzébe, és boltjaiba. Éppen kilenc előtt érkezett meg Ksawery, aki egész lement Fahaheelig, hogy ott szórja meglepetésekre a pénzét, így még el tudott köszönni Viktóriától. Amikor rám került a sor a buszmegállóban, az mindkettőnket próbára tett, már a kínai srácoktól is nehéz volt búcsúzni, de mi azért sokkal közelebb álltunk egymáshoz. Szerencsére jött a busz, így egy gyors öleléssel el is tudott szaladni, nem akarta, hogy sírni lássam. Épp ezért vissza sem nézett a busz ablakából, és mielőtt felszállt, csak annyit mondott: Hamarosan találkozunk! Ksawery vett még pár dolgot, és este tíz felé visszatértünk a sakanba. Kilépési engedélyre elvileg nincs szükségünk, töröltettük a tartózkodási engedélyt, a mushrifoktól megendeltük a buszt, holnap hajnali hat órára, ami azt jelenti, hogy fél hatkor kell dörömbölnünk a sofőr ajatján, hogy felébredjen. Elbúcsúztunk a mushrifoktól is, nagyon kedvesek voltak. Ksawery úgy tervezte, utolsó éjjel nem alszunk (mert ő amúgy sem tud hajnali négynél előbb elaludni), hanem afféle mozimaraton lesz, és kész. Hát, hajnali kettőkor sem volt még semmi, vagyis Ali és Adnán rendeltek kínai kaját (direkte a kedvencemet, a Gung-bao csirkét), és megvedégeltek bennünket a japánokkal. Én nagyjából összeszedtem magam, a herceg még erősen félúton van, sok cucc cserél ilyenkor gazdát. Nehéz a szervezés, mert vagy negyven, vagy hatvan kilót vihetünk magunkkal, mindkettőt mondták a légitársaságnál, úgyhogy lehet, az ügyintéző hangulatán múlik holnap a reptéren, pedig azért nem mindegy, hatdínáros túlsúlyárak mellett per kilo. Ksawerynek volt még egy nagy dilemmája, nem jött rá az indiaiak mindennapos kifejezésének („rege-rege”, mint a „róka rege róka” szókapcsolatban) jelentésére. Mi sem tudtuk, de abban egyetértettünk, hogy ezt tényleg mindig mondják. Biztos valami anyázás.

2 komment

Címkék: hivatal lanyok lakok elmentem


2008.08.08. 01:28 -md-

Kétszáznyolcvanadik nap – Ha nincs birkaagy, hozzon galambot!

Augusztus 6. Reggel nem suliba mentem, hanem a városba, tegnap éjjel kitaláltam egy-egy apró búcsúajándékot a hozzám közelálló embereknek, néhány fotómontázs, és tréfás módosítások, ha már úgy szerették a korábbiakat. Egész napomat a városban töltöttem el, ilyen szúk, olyan szúk, gyorsan beszerezni még, ami kimaradt. Ötkor találkoztam Viktóriával a Táriq Rajab múzeum előtt. Ez nem ment olyan simán, mert a taxisnak magyarázhattam, merre menjen, nemcsak az irányokkal, de a kocsival is voltak problémái, mert minden ötödik sarok után lefulladt a szekér. Szerencsére olcsó volt, kell ahhoz a szerencse, hogy ne rablóvezért fogjon ki az ember, az olcsó taxisok azonban az utazás alatt a kuvaiti Kegyes Korán Rádiót hallgatják, és együtt dalolják a rigimust (néha a buszon is bejátssza a sofőr a hangosba, „egy kis vallás nem árthat senkinek” alapon). De a múzeum csodálatos volt, tényleg kiállítás, tényleg régi dolgok, tényleg igazi sarokban oszladozó dédnagymama-szag a termekben. Főleg a közel- s közép-keleti néphagyományokra specializálódott a gyűjtőszenvedély, de büszkén hirdeti a Zsolnay porcelánt is, illetve a kis boltocskában egy szem magyar könyvet is lehet kapni a múzeum anyagáról. Két olasz nő volt még a termekben, és azt hitték, hogy nem értem, amit mondanak, pedig de, ők is, mint Viktória hiányolták a magyarázatokat, mit is látunk pontosan, én pedig néhány vitrinből a számokat hiányoltam, melyik tárgy most az egyes a listáról? Szép, és örülök, hogy utolsó napjaimra egy ilyen kiállítást látva hagyom el az országot. Az emlékkönyvben Shahad, és Shams beírását is láttuk, a közérthetőség jegyében kínaiul, a lakóhely „Keifán, sakan” buktatta le őket. Meg a nevük. Odahaza nem volt időm szusszanni, mert Ali Mustafa jelezte, hogy jön értünk. Yoshihiro kitalálta, hogy ő nem akar elmenni az országból anélkül, hogy ne egyen birkaagyat, illetve galambot valamilyen formában. Ezt a kívánságát volt hivatott teljesíteni Ali Mustafa, aki estére felpakolta kis társaságunkat a buszába, és elvitt Hawwalyba, egy Housny nevű étterembe. Ez azzal is járt, hogy csupa moshatatlan kosz fedte a pólómat kiszálláskor, én voltam az egyetlen már a múltkor is, aki bekötötte a biztonsági övet, ami valamiért ilyen redvás, és ez a második pólóm, amit tönkretesz. Az úton számba vettük, ki milyen „furcsaságot” evett már életében. Hát, az én rénszarvassonkám az IKEA-ból sehol sem volt Yoshihiko sült békája, vagy Yoshihiro medvemancsa mellett (noha mongol szakos ismerősöm ismerkedett már a medveepével). A tajvani srácok gyanúsan csendben voltak, mert ők aztán mindent megesznek, felhozták a koreaiakat, hogy azok rosszabbak, még a kutyákat is, illetve Kína néhány részén állítólag nyers majomagyat is esznek az emberek. Azt már a menzán megfigyelhettem, hogy Yoshihiro megeszi a hal szemét, mert abban van az erő; én nem próbáltam, a spenótra esküszök. Ő folytatta tovább, ő tök vidéki (mármint Japánban), és olyan városkába járt középsuliba, ahol volt, egy hétre tanítási szünetet rendeltek el, mert medvetámadás veszélye forgott fenn. Ahová most jár egyetemre, na, az a város meg a majmokról híres, és azok is gyakorta bandáznak az iskoláslányok uzsonnacsomagjaira vadászva. Ekkor megint történt valami, és ugyanolyan (de szerencsére rövidebb, mert Ali Mustafa pánikba esett, mi történt) röhögőgörcsben törtem ki, mint a múltkor, amikor a Bábás álmát mesélte. Vizuális típus vagyok, és egyszerűen elképzeltem egy japán gimis csajt a szokásos japánságokkal, mint vágott szem, rövid szoknya, amint megy a nagyihoz, és lesből rátámadnak a medvék. Kiheveri a sokkot, de mikor egyetemre jut, a majmok kezdik terrorizálni, stb., és bárhová is költözik a fauna támadásai elől, mindig áldozatául esik. Megérkeztünk, az étterem nagyon puccosnak tűnt, öltöny-nyakkendő \ dishdásha, mi nem találtuk el a stílust, és az árak miatt is aggódtunk. Szerencsére tűréshatáron belül vannak (ráadásul a frissensült köményes kenyerük, vagy inkább lepényük mennyei), és bár birkaagy nem volt a menün, mindenki kipróbálta a galambot. Ali Mustafa nem, ő májat kért, ajánlgatta is Ksawerynek, akiről kiderült, utálja, mert a „kommunista némber” óvónénije mindég megetette vele, és ennél egyedül a délutáni alvást utálta jobban (látná most az öreglány, hazajön a suliból, és este nyolcig ki sem lehet robbantani az ágyból). Én grillezett galambot kértem, nem volt rossz a kis zsenge, a grillfűszer remek volt, de Yoshihiko megjegyezte halkan: „Te, Daniel… ez tök olyan, mint a csirke. Csak kevesebb a hús!”. Meg kell hagyni, tényleg nem volt rajta súlyfelesleg. Egyedül a kiszolgálás rettenetes, a pincérek mindennel foglalkoznak, csak a vendéggel nem.

 

1 komment

Címkék: fotok megettem elmentem japanok


2008.08.07. 01:22 -md-

Kétszázhetvenkilencedik nap – Kuvaiti tanulmányai végeztével…

Augusztus 5. Nyolckor kezdődött Yaqoob vizsgája, írtunk valamit, eredmények délután, majd haza aludni, tizenegyre megint vissza Ibrahimozni. Megint eljátszotta a kápót, és ki akart dobni minket trécselés miatt Ksaweryvel, az egyetlen gondunk az volt, hogyan tartsuk vissza a röhögést, mert mit ér ő azzal, ha kiküld? Ezzel le is zártuk tanulmányainkat, eredmény már délután volt, de senki nem ment vissza érte. A sahádát, a bizonyítványt elvileg holnapra ígérték, a gyakorlatban ebből aztán bőven holnapután lesz. Elszaladtunk a City Centre-be néhány szuvenírt vásárolni, szokás szerint a kötelező ebéddel és Air Hockey-val egybekötve (amiben még mindig én vagyok a legjobb). Ksawery is akart venni magának egy zarándokos társasjátékot, de csak akkor jutott újra eszébe, mikor már hazajöttünk. Azt is kitalálta, hogy ma a vizsgák után afféle „búcsúbulit” tartunk, mert záros határidőn belül elrepülünk a szélrózsa minden irányába. Ezt saját bevallása szerint már két hete „szervezi” és „szajkózza naponta mindenkinek”, a gyakorlatban azonban senki nem tudott róla, akik mégis, azok vagy véletlenül szereztek róla tudomást, vagy ugyanaz a két ember hallotta naponta, mint pl. Aida, aki felháborodott ma, hogy van füle, felfogta! Végül nem jött el. Szervezni nem úgy kell, hogy „mi lenne, ha majd csinálnánk valamit…”, hanem teszem azt „ekkor és itt találkozunk, ezt csináljuk, gyertek el, ha tudtok, köszi”, bár ezt is lehet még csiszolni. Viktória kért meg, hogy fussunk össze (vagyis fussak el a sakanjához), mert menne a postára, hogy feladjon egy húszkilós könyvcsomagot haza Bulgáriába, és legyek már olyan erős, hogy cepeljem. A buszmegállóban a sofőr tört angollal leszúrt, hogy „ne merjem hirtelen megállítani a buszt”, mert ketten majdnem egymásnak mentek a busz mögött, vagy épp majdnem bele a buszba. Elemezzük a szituációt: Én akkor intek a busznak, hogy álljon meg, amikor látom a számát (egyébként meg azért csesz le a sofőr, miért állítom meg, ha nem szállok fel). Fok-Gyemes kijelzője van a többségnek, (az a zöld, ami ilyen zümmögő hanggal vált, nem tudom mi a szép neve) ami nem látható, és hiába nincs szükségem szemüvegre, ha csak két méterről lehet kiolvasni a számot. A másik lehetőség, az egyszerű A4-es papírlapra (van, hogy mátrixnyomtatóval) rányomtatott szám, amit le sem cserélnek, kifakult, megázott, letépték, stb. illetve mert egy autóbusz több járaton is üzemel, melléragasztanak egy másikat, és akkor ott virít a 18-as, meg a 102-es is egymás mellett, na, fej, vagy írás, széna, szalma? Azt tudom, hogy felesleges, és kár megemlíteni, hogy a busznak le kellene lassítania megállóban (azt nem várhatja el az ember, hogy megálljon, természetesen), hogy lássa a napsütötte utasokat (ha van) buszváróban, vagy amögött, mert sokan a kék furnérlemez oldalfal mögé menekülnek a hőség elől. Hogy arra már ki sem térjek, hogy ki volt a sofőr, akinek mérlegelnie kell (a tükörben, ami vígan lifeg az ajtón), megáll-e, avagy sem, mert sok esetben hiába a csápolás, a busz könnyű szárnyon tovaszáll; és olyan banalitásokat, mint sebességhatár, vagy követési távolság csak az említene, aki tegnap érkezett az országba. Tehát én voltam a hibás. Elmentem Keifánba, a lánysakanhoz, nagyon izgultam, mert bemehettem a kerítésen, a sorompón túlra, sőt, még az épületbe is. Az abla, a lányok mushrifja elvileg szólt az egyiptomi tuskónak, aki a kaput vigyázta, hogy jövök, és kivételesen bemehetek, mert én málházok. A fickó nem akart beengedni, mondhattam bármit, akkor elpattant egy húr, a képébe nevettem, és elkezdtem magyarul káromkodni. Félrevonultam telefonálni Viktóriának, hogy szóljon már oda valakinek, közben meredten nézett a fazon, nagyon remélem, hogy azt hiszi, jó alaposan megátkoztam, vagy rászabadítottam egy dzsinnt. Kijöttek, le kellett adnom fényképes igazolványomat, regisztráltak, és végre beengedtek a recepcióig. Különleges élmény, mert a srácok közül én voltam az első, aki ilyen „messzire” bejutott, sokkal tágasabb, vidámabb, és tisztább helynek tűnik, mint a miénk, de nem lehet olyan helyre nézni, ahonnan nem kuvaiti nagy bölcs vezéreink mosolyognának le ránk a falról. Ott volt a csomag, tényleg húsz kiló volt, az ablának egyébként szép tágas recepciója van, és osztott képernyőn állandóan látható négy kamera, ami a területet figyeli (engem is láthatott volna, ugye, ha odafigyel), és a lányok erkölcsét vigyázza. Természetesen mindenki megnézett, mit keresek én ott, illetve el-elkaptam egy-egy muszlim lányt kendő nélkül, mert ők aztán tényleg nem számítottak rám. A postára éppen abban a pillanatban ért oda Ksawery és Yoshi is, hogy feladják Yoshi csomagját. Kellett is a lengyel türelme, és szakértelme, mert a postamester arabnak nincs jobb dolga, minthogy az élő fába is belekössön. (Egyébként már szombaton megpróbálták feladni, csak épp azzal nem számoltak, hogy szombaton a posta zárva.) Kellenek hozzá a papírok, meg mindenféle szelvény, Yoshi csomagjába belekötött, hogy bár be volt, nincs rendesen bevonva fehér papírral (mert csak azt fogadják el), ami röhej, mert úgyis kibontják, Viktóriáéba pedig azzal, hogy ez sem fog menni, mert nem fekete színnel írta rá a címet. A mérlegelésnél megint ott meg a kiló\dínár táblázattal próbált meg sumákolni az a disznó, számomra az egész dolog egyszerűen felfoghatatlan volt, tényleg, ha nincs ott a lengyel, akkor tuti, hatalmas ordítozás, és patália lett volna (ő már azt is hidegvérrel kezelte, hogy tudta nélkül törölték a repjegyfoglalását, és addig erélyeskedett a főnököknél, míg „szültek egy helyet” azon a repülőn, amivel végül utazunk). Emiatt késtünk hatra megbeszélt találkozónkról a Szúk Mubárakiyyán. Az úton odafelé találkoztunk Ines-szel, és Fullával, a két koreai csajjal, nagyon régen beszéltem már velük, pedig nagyon imádom őket, holnap este már le is lépnek, eltöltenek pár napot Szíriában, és Jordániában, majd mennek haza. Cseréltünk elérhetőséget, és minden jót kívántunk nekik (én és Yoshihiro, mert a többiek nem álltak meg). Nagyon kedvesek voltak számomra, és nem efféle hevenyészett búcsúra gondoltam tíz hónap után (igazából nem is gondoltam, hogy búcsúznunk kell egyszer), de az utazást tuti élvezni fogják, és százszor többet tanulnak majd ott arabul, mint itt; és persze ha bármikor (ha valaha) Dél-Korea felé járok, nem mulasztom el a látogatást. Elköszöntek, én meg azt éreztem, mint a Macbethben a boszorkány, mikor mondja: „Balhüvelykem bizsereg\ Gonosz lélek közeleg.”, és láss csodát, Klára, a sápadtarcú ribanc tűnt fel a színen. Talán az egyetlen a lányok közül, aki nem hízott, hanem fogyott, olyan anorexia-mértékben, szerencsére nem sminkelte ki magát (mert ilyen baklövést korábban már elkövetett), de szerzett egy új napszemüveget, kéket, a lencsék pedig zsebóraüvegméretűek. Finoman szólva ki nem állhatom a képét, erre rázendített, hogy „jaaaaaj, nemá, hogy ti [én és Ksawery] is ugyanazon a gépen fogtok ülni, amin én! Éppen elég volt nekem megtudni, hogy Krisztina is azon a gépen fog ülni, hát hogy fogok így egyedül, békében utazni…?”. Annyit tettem hozzá –és ezek voltak utolsó szavaim hozzá remélem- elég nagy az a gép, szerintem el tudjuk osztani, hogy ne fertőzzük egymást feleslegesen hülyeséggel. A lengyelnek egyébként semmi baja nincs vele, nekem is csak annyi, hogy lélegzik, és ég tudja, még meg is kedvelném, ha abbahagyná. Nem hülye egyébként, és nagyon jól tud arabul, csak messziről szagolni a sznobságot, azt, hogy más számára csak egy jelentéktelen apróság, valamint (most hanyagoljuk a külsőségeket), tenyérbemászó, ha megszólal. Véleményem szerint –bár ez részben spekuláció-  tipikus úri kurva, ami ezerszer rosszabb a közönségesnél. Jelen volt továbbá Maryam, Viktória, Salome Takumival (még mindig járnak), Krisztina Luqmánnal (kiderült, ők is valami járásfélében vannak), a többi japán, és Ali Mustafa, az irodalmár, tkp. nevezhetjük annak. Nagyon kellemetlen, ha az ő jelenlétében szidjuk a kuvaitiakat, mert pont nem őrá gondolunk, és ő pont az ellentettje mindannak, ami minket kiborít. Félig iraki egyébként, talán épp ez a megoldás arra, hogy érdekli a világ, de mivel csak félig kuvaiti, ezért nem szerepel első helyen a „kasztrendszerben”, ily módon (amint hallottam) az „igazi” kuvaiti hallgatók az egyetemen 100 KD-t kapnak havonta, csak azért, mert egyetemre járnak, ő valamivel kevesebbet, mert ő nem „tökéletes”. Nagyon lassan telt az idő, nem is értem, miért mentem el, mert egyáltalán nem élveztem a szokásos klikkesedést, a lengyel ellenben nagyon, az nem tudom, hány este után fog leesni neki, hogy semmi értelme a nagy összejöveteleknek, ha nem tudunk miről beszélgetni, és mindenki csak a saját köreiben mozog. Leléptek a lányok, Ksawery meg kitalálta, hogy abáyát, ezt a fekete borítást akar venni a barátnőjének, és elkezdtük járni az üzleteket. Persze még ő szokott nekem panaszkodni, hogy lassan vásárolok, hát mindent megnézett kétszer, még az ugyanolyat is megnézte kétszer, ami nem is tetszett neki, már mindenki csüggedt, hogy ilyen nincs, hát bökjön már rá valamire, mind fekete, és alig van rajta minta, hordani sem fogja, legfeljebb egyszer farsangon, hát nem mindegy? Nem, mert ő jó minőséget, és szépet akar venni neki. Fenemód szerencsés az a lány, remélem, tudja, de bennünk csak ment fel a pumpa. Hogy teljes legyen a hangulat, kikkel futottunk össze, ha nem a fiúsakan legaljával, ég tudja, honnét jöttek hárman arab srácok, hát azokkal értelmes ember nem száll be egy liftbe még egy emeletre sem. Az egyik sárga kócosfogú megfogta, és elcibálta egy másik boltba, mert ő aztán tudja, és ott válogattak zárásig. Egy nyomorult modellbabáról szedték le a ruhát, amit megvett, és teljesen be voltak zsongva, hogy, juj, ott a melle, nincs ruha a modellen, az árus meg csak somolygott a bajsza alatt, hagyta egy kicsit, hadd csodálják, és felöltöztette. Busz fél tizenegykor már reménytelen eset, szerencse, hogy a birkatürelmű Ali Mustafa hazahozott bennünket. Nincs vége, éjjel ülök itt a gép előtt, kopognak az ajtómon. Kiordítok, gyere be, nem jön, újra, nem jön. Na, ez biztos arab, mert azok nem nyitnak csak úgy be, de csak összeszedte a bátorságát, hát a mushrif volt az (ciki lett volna, ha azt mondom, mint rossz napjaimon „Lépj be, és hódolj, halandó!”). Ez az egyik normális, csak furcsán köszön, neki ezt azt jelenti, hogy ha én intek, szalám, vagy efféle, felhúzza a szemöldökét, és elkerekíti a szemeit, mintha épp szemcseppet csurrantana bele (kicsit olyan, mint az öreg Sophia Loren). Most is túlestünk ezen az üdvözlőrítuson, és rámförmedt, miért van a telefonkábel a gépemhez kötve, ez tilos, ha Internet kell, ott a négyes sakan (már írtam, miért nem férünk mi ott hozzá). Mondom mert nem működik, azért, és annyira sem vesznek diákszámba, hogy valami számot kapjunk, jelszavunk legyen, és használhassuk, mire sarkon fordult, és elment. Azt persze nem vette észre, hogy az ajtóm kizuhan a felső zsanérból minden egyes nyitáskor.

Szólj hozzá!

Címkék: hivatal kis herceg lanyok tanora elmentem japanok


süti beállítások módosítása