HTML

300 nap Kuvaitban

"Zavarban voltam, mert épp imaidőben értem haza, és az emeleti imaszőnyeg csupán két méterre van az ajtómtól...richtig ilyenkor nem találja a kulcsát az ember..."

Naptár

október 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31

Címkék

Címkefelhő

Friss topikok

2010.10.03. 18:45 -md-

Az új mese, Olaszországból

www.akcentussal.blog.hu

Szólj hozzá!


2008.08.11. 22:22 -md-

Utószó

 

Igen, nagyon jó volt! Fantasztikus élmény, de többet nem megyek vissza. Nekem ott nincs helyem, csakúgy, mint Magyarországon. Több naplót sem írok. Ezt főleg a családomnak, barátaimnak (és harminc évvel későbbi önmagamnak) írtam, de boldoggá tett, hogy mások is érdekesnek találták. Nagyon sok történet maradt közzétetlen, aminek sokféle oka van. Volt olyan, amit magánügy kategóriába soroltam, volt olyan, amivel feleslegesen kavartam volna indulatokat, és voltak olyanok is, amik olyanokról szóltak, akik nem érdemelték meg, hogy csípős nyelvem savanyú szavaival illessem őket, olyan jók voltak hozzám. Mentségemül azt gondolom, a cinizmus, a kritizáló hajlam és gonoszság ilyen mértékben nem születik az emberrel, rászokik, vagy épp rákényszerül. Szemléletem, és véleményem is gyökeres fordulatot vett, amit tavaly szeptemberben még el sem tudtam volna képzelni, de ezt nem szeretném kifejteni. Írok; összeszedem azokat a hasznos tudnivalókat, amik a kinti ösztöndíjas élethez kellenek, hogy könnyebb dolga legyen a jövőben érkezőknek. Annyira naiv nem vagyok, hogy azt várjam, értékeljék, de én például nagyon örültem volna, ha valaki elmondja azokat a tudnivalókat, (amiket természetesen nem hiszek el, amíg nem szembesülök vele magam), amiket ott majd leírok. A többiek, a bolgár, a lengyel nem értették, miért töröm magam másokért, dehát mi mind ugyanabban a szindrómában szenvedünk. El nem múló hálával tartozok minden ösztöndíjasnak, és új barátnak, akik ezt a 10 hónapot felejthetetlenné tették számomra. Ha nem lett volna ilyen ragyogó, és szolidáris a társaság, talán az első géppel menekült volna haza mindenki. A legújabb, hogy úgymond harcok dúlnak Haddzsi, és Salome országa között. Takumi későbbre tetette a repülőjegyét, hogy tovább maradhasson a lánnyal, aki egy év távollét után arra ér haza, hogy országa háborút visel. Kegyetlen dolog. Emellett nincs jogalapom panaszkodni, mennyire taszít a magyar valóság, de nem hazudok akkor sem, ha azt mondom, örülök, hogy kint lehettem, és örülök, hogy visszajöttem.  Hogy mi lesz ezután? Azt nem tudom. Majd találkozunk, insalla!

VÉGE


2008.08.11. 20:49 -md-

Kétszáznyolcvankettedik nap – Búcsú

 

Augusztus 8. Fél háromkor kezdték el a többiek Haddzsi egyik filmjét nézni; én nem tartottam velük, mert nagyon álmos voltam, és arra sem volt ingerenciám, hogy négy dohányossal (Adnán, Ksawery Haddzsi, Yoshihiro) üljek a kisszobában, kivált, amikor Ksawery közli, hogy ez az utolsó dohányos napja, úgyhogy mindent belead, hogy maradék cigijét elszívja, ne menjen pocsékba. Meghagytam, hogy keltsenek fel ötkor, ez háromnegyed hatkor az eszükbe is jutott. Nem volt időm otthagyott holmimat bezsákolni, és kitenni a folyosóra (az emeletről már mindenki kiköltözött), így a használati tárgyak a helyükön maradtak, az ágyat sem húztam le, akár rögtön be is költözhet egy pakisztáni mindenes. Leadtuk a kulcsokat, aláírtunk egy kijelentkezési nyilatkozatot, és már vittek is ki a reptérre. Yoshihiko és Haddzsi nem jöttek ki velünk, így még helyben elköszöntünk tőlük. A tajvani Ali, Adnán, Luqmán, és Yoshi azonban felültek velünk a buszra, kellett is a segítség a csomagokkal. A kezdeti csomagvizsgálat után, de még a bejelentkezés előtt találkoztunk a cseh Krisztinával, szegény teljesen kiborult, tehetetlenségében a sírás kerülgette, mert a Kuwait Airways ügyintézője nem állította ki neki a plusz 20 kg-os szelvényt (amit majdnem én sem kaptam meg), így hiába volt neki 44 kilója, abból 24 túlsúlynak számított, és százvalahány KD pótdíjat akartak vele fizettetni, amire nem volt kerete. Luqmán, és Ksawery is támadásba lendült (nekem meg maradt a harci feladat, hogy tegyem rendbe a lengyel csomagját, meg címkézzem fel, amíg ügyet intéznek, mert mindennel foglalkozott az is, csak ezzel nem), mégsem tudtak eredményt elérni. Klára is feltűnt, de épp csak egy pillanatra. Végül azt találták ki, hogy Luqmán hazaviszi cuccainak felét, és postán utánaküldi. Krisztinára ma nagyon rájárt a rúd, mindenütt megállították, és feltartották, és minden egyes kilépési stációnál akadt valami problémája. Núrral is találkoztunk, a lökött török kendős lánnyal, aki szívem csücske volt, és a többieknek is, tekintve, hogy Nesrin és Burcu úrihölgyekhez nem méltó hivatali viselkedésükkel nem festettek pozitív képet magukról („jaj, ne, ne hagyjátok, hogy Burcu beszéljen először, kérlek!!!”). Núr viszont tényleg aranyos módon viselkedett mindig, nem kajabált, és verte az asztalt. Mi a lengyellel közben teljes pánikban, és gyomorgörcsben álltunk be a sorba, tudtuk, hogy nekünk is kb. tizenöt kiló súlyfeleslegünk van fejenként, Ksawery felkészülve a legrosszabbra el is szaladt pénzt kivenni. Én addig nem, amíg meg nem mondják a konkrét összeget, sorrakerültem, mondja a fickó, hogy van extra 14 kiló, elővettem értetlen bambiszemeimet: „de hát ez borzasztó, hogyan történhetett”? Kitöltött valami fecnit, és jó utat kívánt. A lengyel is simán megúszta fizetés nélkül. Kilépve az üvegfal mögül találkoztunk Yoshiékkal, fényképezkedtünk még egy utolsót, majd leszaladtunk az étkezdékhez, mert ott volt Maryam, és Mitch is (látta a pólómon a „no war” feliratot, és protestálni kezdett, hogy akkor ő elveszíti az állását, de a pacifista Maryam csendre intette). Amikor eljött az idő, mindnkinek nagyon nehéz volt tartania magát. Öröm volt ismerni titeket, és nem akarunk végleg búcsúzni. Megállapodtunk, ha egyszer valaha is „osztálytalálkozót” fogunk tartani, akkor az olyan helyen lesz, ami mindenkitől messze van, hogy fair legyen a dolog, pl. Hawaiin. Ezzel az ígérettel búcsúztunk a távol-keletiektől, az idő kötött, de ha tovább húztuk volna, azonnal eltört volna mindenkinél a mécses. Mindannyian csodálatos emberek. Nehéz ez; összerántanak minket a világ minden tájáról, egy közös érdeklődés keretében, aztán mikor összerázódtunk, túl jón, és rosszon, amikor természetessé válik, hogy bizonyos emberek melletted vannak, akkor repítenek el. Mindenki tudja, hogy korlátozottan tartózkodunk itt, mégsem lehet erre készülni. Aztán mindenki hazamegy, két napig még fáj, aztán éli tovább elfelejtett, régen megszokott életét. Nem ugyanazt, természetesen, és nehéz dolog lesz azt is újraindítani, de idővel minden rossz dolog, ami Kuvaitban megesett velünk (és azt montuk rá, „tapasztalat”) szép emlékké, és visszakívánt idővé halványul csupán. Az újabb vizsgálatoknál Krisztina szaladt utánunk, hogy várjuk meg, és hadd jöjjön velünk, mert Klára magasról tojt a fejére. Szétszórtak minket alaposan a gépen, ahol természetesen az utazók imájával indítottunk, és tízpercenként kivetítették a monitorra a mekkai imairányt, ha valakinek kedve szottyanna egy kis áhitatra ég és föld között. Kevesebb volt a bömbölő gyermek, mint a Jazeera Airways gépén, de akadt belőlük bőven, és ami az ülést illeti, meglehetősen kényelmetlen volt, már nem tudom, milyen típusú gép volt a miénk, de öt órát zsúfolódtunk rajta, aludni is csak foltokban sikerült. Az egész jegyem, amit az egyetem fizetett nekem, 600 dínárba került, ami rengeteg, tkp. meg sem éri az árát, pedig ez a legalacsonyabb osztály. Az egyetlen pozitívum az étel volt, lehetett választani, csirke - rizs, vagy rák - tészta kombináció közül (egyértelmű), és egy kis adag fagylaltot is kaptunk. Frankfurtba érve először az átszállópultot kellett megtalálni, mikor ez sikerült, csak a másfél órás (!) sort kellett végigállni. Rég láttam már ekkora tömegben normálisnak tűnő embereket, fedetlen női vállakat. Az ügyintéző hölgyikék fenemód lassan dolgoztak, úgy terveztük, legalább egy kis frissítőt megiszunk még ott, de végül erre nem került sor. Amint megkaptuk az új beszállókártyánkat, Klára közölte, hogy az ő gépük valahol egy másik terminálon van, és húsz perc oda az út meg még valami sminket is fel akar dobni (!), úgyhogy szia, intett, és elindult. Krisztina látta, hogy ez azért nem az igazi, tőle szépen elbúcsúztam, boldog életet kívántunk a másiknak, de ha később úgy hozná a sors, hogy tudunk valamivel szolgálni a másiknak, akkor természetesen megtesszük. Ksaweryt is ugyanarra a terminálra irányították, de mi tulajdonképpen el sem búcsúztunk. Nem volt rá szükség. Október végén megyek őt, őket (a barátnője nagyon kíváncsi rám) meglátogatni, ha nem sikerülne, akkor ő jön. Ha magunkat nem is, de a másikat ismerjük. Odaadtam kis ajándékomat azzal a klasszikus feltétellel, hogy csak a repülőn nyithatja ki, és ezzel egy időre elváltak útjaink. Az én kapum nem volt messze, és az én gépem indult négyőnk közül a legkorábban. Ez azonban nem jelentette azt, hogy én is értem haza elsőként, mert nyoma nem volt most a svábok közt a precizitásnak. Egy órás késéssel láttam csak meg a „Welcome to Budapest” feliratot, ami arra figyelmeztetett, hogy vigyázzak a nyelvemre. Már értik.

De ezzel még nincs vége.

2 komment

Címkék: hivatal kis herceg lanyok fotok elmentem japanok