Augusztus 7. Tegnap késő éjjelig pakolásztam, örülhet a bangladesi személyzet, mert egy csomó dolgot hagyok itt (Ksawery is kiselejtezte összes alsónadrágját, hogy könyveket tegyen a helyére). Csukott pillákkal bandukoltam utolsónak vélt utamra a nyelvsuliba reggel nyolckor, átveszem a sahádát, hazajövök, alszok még, délutánra a japánok akarnak utoljára megvívni velem Air Hockey-ban, City Centre, haza, és pakolás. Ehhez képest az épület zárva, a biztonsági őr mondja, Ibrahim csak kilencre jön be, insalla. Jó, akkor már nem megyek haza, elmegyek a könyvtárba, na, az szerencsére nyitva volt, csak a biztonsági őrök vigyázták, könyvtárosoknak természetesen nyoma sem volt. Yoshihikoval találkoztam, aki ugyanabban a csónakban evezett. Kilencre visszamentünk, Ibrahim természetesen sehol fél tízkor sem, Yoshi pedig lelépett, mert a japán nagykövetség búcsúebédet rendezett nekik. Kérdezem a biztonsági őrt, Ibrahim mégis mikorra várható, ó, hát tízre, insalla. Tízkor sem ő, hanem a lányok jöttek, mind egy csapatban, volt, aki sahádaügyben, de a többség valami papírról, és a nyolcas épületben székelő Aymanról hadovált. Fél tizenegykor megérkezett Ibrahim, és átvehettem végre a papírt. Jókedvében volt, és tényleg nagyon kedves volt, főleg a lányokkal, bíztatta őket, hogy időről-időre küldözgessenek magukról képeket neki (no comment), majd miközben a bizonyítványomat töltötte ki, megjegyezte, hogy a nyári félévben mindhárom tárgyból egy jeggyel rosszabbul teljesítettem az előző félévekhez képest (azaz kiderült, mégis kapunk jegyet, ami természetesen nem használható fel sehol minálunk, más országokban viszont beszámítják). Rögtön meg is válaszolta lankadt figyelmem okait firtató kérdését, hogy ennek csak két oka lehetett: a nyár, a fonnyasztó hőség, vagy szerelem. Tipikus arab. Mintegy véletlenül eszébejutott a lányok előtt, hogy vasárnaptól igazgatóvá nevezik ki. „Pont erre van szüksége ennek az intézménynek…”, jegyeztem meg magamban, és ezzel ki is lépett az életemből, igazgatóként majd a jövőre érkező három új magyar ösztöndíjas meséjét fogja gazdagítani. Nyűgös voltam, mert nem aludtam, nem ettem, és nem ittam (mert nem így terveztem), de még csak most kezdődött a java. A lányokkal csoportosan átvonultunk a nyolcas épületbe az Ayman nevű fazonhoz, hogy írást kérjünk, amiben sürgősségi eljárás keretében megkaphatjuk az augusztus havi ösztöndíjunkat. Ez nem működik kollektíve, csak egyénenként, és elhajtottak, rendben, egy óra múlva meglesz. Megint malmoztunk, egymást fotóztuk, találkoztam a két koreai kincsemmel, Azízával és Farídával, nagyon fogok nekik hiányozni, és ők legalább annyira nekem, egymás bohóságai csodálatos menedéket nyújtottak nekünk a kuvaiti „légüres térben”. A nap folyamán még összetalálkoztunk párszor, mindig azt hittük, most aztán tényleg utolára, így összesen négyszer köszöntünk el egymástól, de inkább többször, mint egyszer sem. Mint egyetlen fiú, elsők között kaptam meg a papírt (a többiek vagy a japán követségen voltak, vagy másutt, vagy csak későn kapcsoltak), és a következő busszal elszaladtam Khalidiyába, a pénzügyi adminisztrációra. Nem annyi volt, hogy leadom, és már számolom is a lóvét, hanem leküldtek a másodikról a földszintre, majd megint fel, majd megint le (ez az a ház, amiben mindenki megőrül), végül, amikor már nem volt hely a papíron több pecsét, megjegyzés, szám, vagy csatolat tételére, valahol a „majdnem vége” stádiumban megérkeztek a lányok a papírjaikkal. Már fél egy felé járt az idő, utolsó munkanap, csütörtök (ezért is siettem), és nem akarták fogadni őket, mire kitört a zendülés, hogy mindenki elutazik, a pénz jár, hát hoci! Begyűjtötték a papírokat, a kendősmacák végre valami munkát is végeztek a műkörömcsodálás koncentrációt igénylő feladatát szüneteltetve. A gond csak az volt, hogy a kavarodásban elvesztettem szem elől az én papíromat, és hiába mondtam, hogy már majdnem kész, négy helyen iktatták, papíron is, komputerben is kétszer, hozzácsapták a többihez, és várhattam ki, amíg a lányoknak is elintézik. Ez újabb egy órát vett igénybe, mindenkin erőt vett a csüggedés, de a várakozás meghozta gyümölcsét, és leszámolták nekünk a 60 KD-t, per kopf. (Többen mondták, olyan volt, mint első ösztöndíjunk felvétele) Muszáj volt visszamennem a City Centre-be, és úgy volt, ott találkozunk a japánokkal is, de elhúzódott a tiszteletebéd, így, ha a meccset le sem játszottuk, nem adták fel, hogy ledöntsenek trónomról. Remélem, hamarosan bekövetkezik, mert ez azt jelenti, újra találkozunk. A lányok többségétől hevenyészve köszöntem el a buszról leszállva, Salome volt nagyon aranyos, és Paulináról derült ki, hogy marad, majd szeptemberben látogat haza Varsóba, szír barátjával, Peterrel együtt. Vásárolgattam még könnyen szerzett jövedelmemből a Centrepointban, egy másik áruházban, majd olyan fél négy felé haza is értem. Takumi kopogott be, hogy búcsút vegyen, mert ma éjjel már nem alszik itt, és holnap utazik; Ksawery nem volt otthon, így elbúcsúztam az ő nevében is. Mind reméljük, ha csak véletlenül is, de összefutunk még. Utána Viktória hívott, hogy nagyon lefoglal-e a pakolás, mert bemenne a városba, hogy dishdáshát vegyen a bátyjának, illetve más rusztikus apróságokat. Fél hétkor találkoztunk mondhatni törzshelyünk, a Mubárakiyyával szemben lévő McDonald’s előtt, ahol sor került első étkezésünkre a mai nap. Megint volt érdekes cikk az újságban, a Kuwait Times cikkének részlete: „Rijád. Egy 11 éves kisfiú meghívókat küldött szét osztálytársainak egy nagy családi ünnep alkalmából, amit a nyárra terveztek. Ez a kisfiú házassága volt 10 éves unokahúgával.”. Ez a cikk kellemesen ellene volt ennek a gyakorlatnak, a folytatásból kiderül, hogy hivatali nyomásra elhalasztották a nagy eseményt, majd a növekvő válási statisztikákkal próbálta riogatni a népet a cikkíró. Kitárgyaltuk, hogy „bolondok ezek a rómaiak”, majd bevetettük magunkat a piac bűzébe, és boltjaiba. Éppen kilenc előtt érkezett meg Ksawery, aki egész lement Fahaheelig, hogy ott szórja meglepetésekre a pénzét, így még el tudott köszönni Viktóriától. Amikor rám került a sor a buszmegállóban, az mindkettőnket próbára tett, már a kínai srácoktól is nehéz volt búcsúzni, de mi azért sokkal közelebb álltunk egymáshoz. Szerencsére jött a busz, így egy gyors öleléssel el is tudott szaladni, nem akarta, hogy sírni lássam. Épp ezért vissza sem nézett a busz ablakából, és mielőtt felszállt, csak annyit mondott: Hamarosan találkozunk! Ksawery vett még pár dolgot, és este tíz felé visszatértünk a sakanba. Kilépési engedélyre elvileg nincs szükségünk, töröltettük a tartózkodási engedélyt, a mushrifoktól megendeltük a buszt, holnap hajnali hat órára, ami azt jelenti, hogy fél hatkor kell dörömbölnünk a sofőr ajatján, hogy felébredjen. Elbúcsúztunk a mushrifoktól is, nagyon kedvesek voltak. Ksawery úgy tervezte, utolsó éjjel nem alszunk (mert ő amúgy sem tud hajnali négynél előbb elaludni), hanem afféle mozimaraton lesz, és kész. Hát, hajnali kettőkor sem volt még semmi, vagyis Ali és Adnán rendeltek kínai kaját (direkte a kedvencemet, a Gung-bao csirkét), és megvedégeltek bennünket a japánokkal. Én nagyjából összeszedtem magam, a herceg még erősen félúton van, sok cucc cserél ilyenkor gazdát. Nehéz a szervezés, mert vagy negyven, vagy hatvan kilót vihetünk magunkkal, mindkettőt mondták a légitársaságnál, úgyhogy lehet, az ügyintéző hangulatán múlik holnap a reptéren, pedig azért nem mindegy, hatdínáros túlsúlyárak mellett per kilo. Ksawerynek volt még egy nagy dilemmája, nem jött rá az indiaiak mindennapos kifejezésének („rege-rege”, mint a „róka rege róka” szókapcsolatban) jelentésére. Mi sem tudtuk, de abban egyetértettünk, hogy ezt tényleg mindig mondják. Biztos valami anyázás.