HTML

300 nap Kuvaitban

"Zavarban voltam, mert épp imaidőben értem haza, és az emeleti imaszőnyeg csupán két méterre van az ajtómtól...richtig ilyenkor nem találja a kulcsát az ember..."

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Címkék

Címkefelhő

Friss topikok

2008.08.08. 01:28 -md-

Kétszáznyolcvanadik nap – Ha nincs birkaagy, hozzon galambot!

Augusztus 6. Reggel nem suliba mentem, hanem a városba, tegnap éjjel kitaláltam egy-egy apró búcsúajándékot a hozzám közelálló embereknek, néhány fotómontázs, és tréfás módosítások, ha már úgy szerették a korábbiakat. Egész napomat a városban töltöttem el, ilyen szúk, olyan szúk, gyorsan beszerezni még, ami kimaradt. Ötkor találkoztam Viktóriával a Táriq Rajab múzeum előtt. Ez nem ment olyan simán, mert a taxisnak magyarázhattam, merre menjen, nemcsak az irányokkal, de a kocsival is voltak problémái, mert minden ötödik sarok után lefulladt a szekér. Szerencsére olcsó volt, kell ahhoz a szerencse, hogy ne rablóvezért fogjon ki az ember, az olcsó taxisok azonban az utazás alatt a kuvaiti Kegyes Korán Rádiót hallgatják, és együtt dalolják a rigimust (néha a buszon is bejátssza a sofőr a hangosba, „egy kis vallás nem árthat senkinek” alapon). De a múzeum csodálatos volt, tényleg kiállítás, tényleg régi dolgok, tényleg igazi sarokban oszladozó dédnagymama-szag a termekben. Főleg a közel- s közép-keleti néphagyományokra specializálódott a gyűjtőszenvedély, de büszkén hirdeti a Zsolnay porcelánt is, illetve a kis boltocskában egy szem magyar könyvet is lehet kapni a múzeum anyagáról. Két olasz nő volt még a termekben, és azt hitték, hogy nem értem, amit mondanak, pedig de, ők is, mint Viktória hiányolták a magyarázatokat, mit is látunk pontosan, én pedig néhány vitrinből a számokat hiányoltam, melyik tárgy most az egyes a listáról? Szép, és örülök, hogy utolsó napjaimra egy ilyen kiállítást látva hagyom el az országot. Az emlékkönyvben Shahad, és Shams beírását is láttuk, a közérthetőség jegyében kínaiul, a lakóhely „Keifán, sakan” buktatta le őket. Meg a nevük. Odahaza nem volt időm szusszanni, mert Ali Mustafa jelezte, hogy jön értünk. Yoshihiro kitalálta, hogy ő nem akar elmenni az országból anélkül, hogy ne egyen birkaagyat, illetve galambot valamilyen formában. Ezt a kívánságát volt hivatott teljesíteni Ali Mustafa, aki estére felpakolta kis társaságunkat a buszába, és elvitt Hawwalyba, egy Housny nevű étterembe. Ez azzal is járt, hogy csupa moshatatlan kosz fedte a pólómat kiszálláskor, én voltam az egyetlen már a múltkor is, aki bekötötte a biztonsági övet, ami valamiért ilyen redvás, és ez a második pólóm, amit tönkretesz. Az úton számba vettük, ki milyen „furcsaságot” evett már életében. Hát, az én rénszarvassonkám az IKEA-ból sehol sem volt Yoshihiko sült békája, vagy Yoshihiro medvemancsa mellett (noha mongol szakos ismerősöm ismerkedett már a medveepével). A tajvani srácok gyanúsan csendben voltak, mert ők aztán mindent megesznek, felhozták a koreaiakat, hogy azok rosszabbak, még a kutyákat is, illetve Kína néhány részén állítólag nyers majomagyat is esznek az emberek. Azt már a menzán megfigyelhettem, hogy Yoshihiro megeszi a hal szemét, mert abban van az erő; én nem próbáltam, a spenótra esküszök. Ő folytatta tovább, ő tök vidéki (mármint Japánban), és olyan városkába járt középsuliba, ahol volt, egy hétre tanítási szünetet rendeltek el, mert medvetámadás veszélye forgott fenn. Ahová most jár egyetemre, na, az a város meg a majmokról híres, és azok is gyakorta bandáznak az iskoláslányok uzsonnacsomagjaira vadászva. Ekkor megint történt valami, és ugyanolyan (de szerencsére rövidebb, mert Ali Mustafa pánikba esett, mi történt) röhögőgörcsben törtem ki, mint a múltkor, amikor a Bábás álmát mesélte. Vizuális típus vagyok, és egyszerűen elképzeltem egy japán gimis csajt a szokásos japánságokkal, mint vágott szem, rövid szoknya, amint megy a nagyihoz, és lesből rátámadnak a medvék. Kiheveri a sokkot, de mikor egyetemre jut, a majmok kezdik terrorizálni, stb., és bárhová is költözik a fauna támadásai elől, mindig áldozatául esik. Megérkeztünk, az étterem nagyon puccosnak tűnt, öltöny-nyakkendő \ dishdásha, mi nem találtuk el a stílust, és az árak miatt is aggódtunk. Szerencsére tűréshatáron belül vannak (ráadásul a frissensült köményes kenyerük, vagy inkább lepényük mennyei), és bár birkaagy nem volt a menün, mindenki kipróbálta a galambot. Ali Mustafa nem, ő májat kért, ajánlgatta is Ksawerynek, akiről kiderült, utálja, mert a „kommunista némber” óvónénije mindég megetette vele, és ennél egyedül a délutáni alvást utálta jobban (látná most az öreglány, hazajön a suliból, és este nyolcig ki sem lehet robbantani az ágyból). Én grillezett galambot kértem, nem volt rossz a kis zsenge, a grillfűszer remek volt, de Yoshihiko megjegyezte halkan: „Te, Daniel… ez tök olyan, mint a csirke. Csak kevesebb a hús!”. Meg kell hagyni, tényleg nem volt rajta súlyfelesleg. Egyedül a kiszolgálás rettenetes, a pincérek mindennel foglalkoznak, csak a vendéggel nem.

 

1 komment

Címkék: fotok megettem elmentem japanok


A bejegyzés trackback címe:

https://300nap.blog.hu/api/trackback/id/tr92606108

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Józsi 2008.08.08. 09:45:47

Kevesebb a hús, de több benne a vas, influenzás időszakban kifejezetten ajánlott:-)