HTML

300 nap Kuvaitban

"Zavarban voltam, mert épp imaidőben értem haza, és az emeleti imaszőnyeg csupán két méterre van az ajtómtól...richtig ilyenkor nem találja a kulcsát az ember..."

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Címkék

Címkefelhő

Friss topikok

2008.08.07. 01:22 -md-

Kétszázhetvenkilencedik nap – Kuvaiti tanulmányai végeztével…

Augusztus 5. Nyolckor kezdődött Yaqoob vizsgája, írtunk valamit, eredmények délután, majd haza aludni, tizenegyre megint vissza Ibrahimozni. Megint eljátszotta a kápót, és ki akart dobni minket trécselés miatt Ksaweryvel, az egyetlen gondunk az volt, hogyan tartsuk vissza a röhögést, mert mit ér ő azzal, ha kiküld? Ezzel le is zártuk tanulmányainkat, eredmény már délután volt, de senki nem ment vissza érte. A sahádát, a bizonyítványt elvileg holnapra ígérték, a gyakorlatban ebből aztán bőven holnapután lesz. Elszaladtunk a City Centre-be néhány szuvenírt vásárolni, szokás szerint a kötelező ebéddel és Air Hockey-val egybekötve (amiben még mindig én vagyok a legjobb). Ksawery is akart venni magának egy zarándokos társasjátékot, de csak akkor jutott újra eszébe, mikor már hazajöttünk. Azt is kitalálta, hogy ma a vizsgák után afféle „búcsúbulit” tartunk, mert záros határidőn belül elrepülünk a szélrózsa minden irányába. Ezt saját bevallása szerint már két hete „szervezi” és „szajkózza naponta mindenkinek”, a gyakorlatban azonban senki nem tudott róla, akik mégis, azok vagy véletlenül szereztek róla tudomást, vagy ugyanaz a két ember hallotta naponta, mint pl. Aida, aki felháborodott ma, hogy van füle, felfogta! Végül nem jött el. Szervezni nem úgy kell, hogy „mi lenne, ha majd csinálnánk valamit…”, hanem teszem azt „ekkor és itt találkozunk, ezt csináljuk, gyertek el, ha tudtok, köszi”, bár ezt is lehet még csiszolni. Viktória kért meg, hogy fussunk össze (vagyis fussak el a sakanjához), mert menne a postára, hogy feladjon egy húszkilós könyvcsomagot haza Bulgáriába, és legyek már olyan erős, hogy cepeljem. A buszmegállóban a sofőr tört angollal leszúrt, hogy „ne merjem hirtelen megállítani a buszt”, mert ketten majdnem egymásnak mentek a busz mögött, vagy épp majdnem bele a buszba. Elemezzük a szituációt: Én akkor intek a busznak, hogy álljon meg, amikor látom a számát (egyébként meg azért csesz le a sofőr, miért állítom meg, ha nem szállok fel). Fok-Gyemes kijelzője van a többségnek, (az a zöld, ami ilyen zümmögő hanggal vált, nem tudom mi a szép neve) ami nem látható, és hiába nincs szükségem szemüvegre, ha csak két méterről lehet kiolvasni a számot. A másik lehetőség, az egyszerű A4-es papírlapra (van, hogy mátrixnyomtatóval) rányomtatott szám, amit le sem cserélnek, kifakult, megázott, letépték, stb. illetve mert egy autóbusz több járaton is üzemel, melléragasztanak egy másikat, és akkor ott virít a 18-as, meg a 102-es is egymás mellett, na, fej, vagy írás, széna, szalma? Azt tudom, hogy felesleges, és kár megemlíteni, hogy a busznak le kellene lassítania megállóban (azt nem várhatja el az ember, hogy megálljon, természetesen), hogy lássa a napsütötte utasokat (ha van) buszváróban, vagy amögött, mert sokan a kék furnérlemez oldalfal mögé menekülnek a hőség elől. Hogy arra már ki sem térjek, hogy ki volt a sofőr, akinek mérlegelnie kell (a tükörben, ami vígan lifeg az ajtón), megáll-e, avagy sem, mert sok esetben hiába a csápolás, a busz könnyű szárnyon tovaszáll; és olyan banalitásokat, mint sebességhatár, vagy követési távolság csak az említene, aki tegnap érkezett az országba. Tehát én voltam a hibás. Elmentem Keifánba, a lánysakanhoz, nagyon izgultam, mert bemehettem a kerítésen, a sorompón túlra, sőt, még az épületbe is. Az abla, a lányok mushrifja elvileg szólt az egyiptomi tuskónak, aki a kaput vigyázta, hogy jövök, és kivételesen bemehetek, mert én málházok. A fickó nem akart beengedni, mondhattam bármit, akkor elpattant egy húr, a képébe nevettem, és elkezdtem magyarul káromkodni. Félrevonultam telefonálni Viktóriának, hogy szóljon már oda valakinek, közben meredten nézett a fazon, nagyon remélem, hogy azt hiszi, jó alaposan megátkoztam, vagy rászabadítottam egy dzsinnt. Kijöttek, le kellett adnom fényképes igazolványomat, regisztráltak, és végre beengedtek a recepcióig. Különleges élmény, mert a srácok közül én voltam az első, aki ilyen „messzire” bejutott, sokkal tágasabb, vidámabb, és tisztább helynek tűnik, mint a miénk, de nem lehet olyan helyre nézni, ahonnan nem kuvaiti nagy bölcs vezéreink mosolyognának le ránk a falról. Ott volt a csomag, tényleg húsz kiló volt, az ablának egyébként szép tágas recepciója van, és osztott képernyőn állandóan látható négy kamera, ami a területet figyeli (engem is láthatott volna, ugye, ha odafigyel), és a lányok erkölcsét vigyázza. Természetesen mindenki megnézett, mit keresek én ott, illetve el-elkaptam egy-egy muszlim lányt kendő nélkül, mert ők aztán tényleg nem számítottak rám. A postára éppen abban a pillanatban ért oda Ksawery és Yoshi is, hogy feladják Yoshi csomagját. Kellett is a lengyel türelme, és szakértelme, mert a postamester arabnak nincs jobb dolga, minthogy az élő fába is belekössön. (Egyébként már szombaton megpróbálták feladni, csak épp azzal nem számoltak, hogy szombaton a posta zárva.) Kellenek hozzá a papírok, meg mindenféle szelvény, Yoshi csomagjába belekötött, hogy bár be volt, nincs rendesen bevonva fehér papírral (mert csak azt fogadják el), ami röhej, mert úgyis kibontják, Viktóriáéba pedig azzal, hogy ez sem fog menni, mert nem fekete színnel írta rá a címet. A mérlegelésnél megint ott meg a kiló\dínár táblázattal próbált meg sumákolni az a disznó, számomra az egész dolog egyszerűen felfoghatatlan volt, tényleg, ha nincs ott a lengyel, akkor tuti, hatalmas ordítozás, és patália lett volna (ő már azt is hidegvérrel kezelte, hogy tudta nélkül törölték a repjegyfoglalását, és addig erélyeskedett a főnököknél, míg „szültek egy helyet” azon a repülőn, amivel végül utazunk). Emiatt késtünk hatra megbeszélt találkozónkról a Szúk Mubárakiyyán. Az úton odafelé találkoztunk Ines-szel, és Fullával, a két koreai csajjal, nagyon régen beszéltem már velük, pedig nagyon imádom őket, holnap este már le is lépnek, eltöltenek pár napot Szíriában, és Jordániában, majd mennek haza. Cseréltünk elérhetőséget, és minden jót kívántunk nekik (én és Yoshihiro, mert a többiek nem álltak meg). Nagyon kedvesek voltak számomra, és nem efféle hevenyészett búcsúra gondoltam tíz hónap után (igazából nem is gondoltam, hogy búcsúznunk kell egyszer), de az utazást tuti élvezni fogják, és százszor többet tanulnak majd ott arabul, mint itt; és persze ha bármikor (ha valaha) Dél-Korea felé járok, nem mulasztom el a látogatást. Elköszöntek, én meg azt éreztem, mint a Macbethben a boszorkány, mikor mondja: „Balhüvelykem bizsereg\ Gonosz lélek közeleg.”, és láss csodát, Klára, a sápadtarcú ribanc tűnt fel a színen. Talán az egyetlen a lányok közül, aki nem hízott, hanem fogyott, olyan anorexia-mértékben, szerencsére nem sminkelte ki magát (mert ilyen baklövést korábban már elkövetett), de szerzett egy új napszemüveget, kéket, a lencsék pedig zsebóraüvegméretűek. Finoman szólva ki nem állhatom a képét, erre rázendített, hogy „jaaaaaj, nemá, hogy ti [én és Ksawery] is ugyanazon a gépen fogtok ülni, amin én! Éppen elég volt nekem megtudni, hogy Krisztina is azon a gépen fog ülni, hát hogy fogok így egyedül, békében utazni…?”. Annyit tettem hozzá –és ezek voltak utolsó szavaim hozzá remélem- elég nagy az a gép, szerintem el tudjuk osztani, hogy ne fertőzzük egymást feleslegesen hülyeséggel. A lengyelnek egyébként semmi baja nincs vele, nekem is csak annyi, hogy lélegzik, és ég tudja, még meg is kedvelném, ha abbahagyná. Nem hülye egyébként, és nagyon jól tud arabul, csak messziről szagolni a sznobságot, azt, hogy más számára csak egy jelentéktelen apróság, valamint (most hanyagoljuk a külsőségeket), tenyérbemászó, ha megszólal. Véleményem szerint –bár ez részben spekuláció-  tipikus úri kurva, ami ezerszer rosszabb a közönségesnél. Jelen volt továbbá Maryam, Viktória, Salome Takumival (még mindig járnak), Krisztina Luqmánnal (kiderült, ők is valami járásfélében vannak), a többi japán, és Ali Mustafa, az irodalmár, tkp. nevezhetjük annak. Nagyon kellemetlen, ha az ő jelenlétében szidjuk a kuvaitiakat, mert pont nem őrá gondolunk, és ő pont az ellentettje mindannak, ami minket kiborít. Félig iraki egyébként, talán épp ez a megoldás arra, hogy érdekli a világ, de mivel csak félig kuvaiti, ezért nem szerepel első helyen a „kasztrendszerben”, ily módon (amint hallottam) az „igazi” kuvaiti hallgatók az egyetemen 100 KD-t kapnak havonta, csak azért, mert egyetemre járnak, ő valamivel kevesebbet, mert ő nem „tökéletes”. Nagyon lassan telt az idő, nem is értem, miért mentem el, mert egyáltalán nem élveztem a szokásos klikkesedést, a lengyel ellenben nagyon, az nem tudom, hány este után fog leesni neki, hogy semmi értelme a nagy összejöveteleknek, ha nem tudunk miről beszélgetni, és mindenki csak a saját köreiben mozog. Leléptek a lányok, Ksawery meg kitalálta, hogy abáyát, ezt a fekete borítást akar venni a barátnőjének, és elkezdtük járni az üzleteket. Persze még ő szokott nekem panaszkodni, hogy lassan vásárolok, hát mindent megnézett kétszer, még az ugyanolyat is megnézte kétszer, ami nem is tetszett neki, már mindenki csüggedt, hogy ilyen nincs, hát bökjön már rá valamire, mind fekete, és alig van rajta minta, hordani sem fogja, legfeljebb egyszer farsangon, hát nem mindegy? Nem, mert ő jó minőséget, és szépet akar venni neki. Fenemód szerencsés az a lány, remélem, tudja, de bennünk csak ment fel a pumpa. Hogy teljes legyen a hangulat, kikkel futottunk össze, ha nem a fiúsakan legaljával, ég tudja, honnét jöttek hárman arab srácok, hát azokkal értelmes ember nem száll be egy liftbe még egy emeletre sem. Az egyik sárga kócosfogú megfogta, és elcibálta egy másik boltba, mert ő aztán tudja, és ott válogattak zárásig. Egy nyomorult modellbabáról szedték le a ruhát, amit megvett, és teljesen be voltak zsongva, hogy, juj, ott a melle, nincs ruha a modellen, az árus meg csak somolygott a bajsza alatt, hagyta egy kicsit, hadd csodálják, és felöltöztette. Busz fél tizenegykor már reménytelen eset, szerencse, hogy a birkatürelmű Ali Mustafa hazahozott bennünket. Nincs vége, éjjel ülök itt a gép előtt, kopognak az ajtómon. Kiordítok, gyere be, nem jön, újra, nem jön. Na, ez biztos arab, mert azok nem nyitnak csak úgy be, de csak összeszedte a bátorságát, hát a mushrif volt az (ciki lett volna, ha azt mondom, mint rossz napjaimon „Lépj be, és hódolj, halandó!”). Ez az egyik normális, csak furcsán köszön, neki ezt azt jelenti, hogy ha én intek, szalám, vagy efféle, felhúzza a szemöldökét, és elkerekíti a szemeit, mintha épp szemcseppet csurrantana bele (kicsit olyan, mint az öreg Sophia Loren). Most is túlestünk ezen az üdvözlőrítuson, és rámförmedt, miért van a telefonkábel a gépemhez kötve, ez tilos, ha Internet kell, ott a négyes sakan (már írtam, miért nem férünk mi ott hozzá). Mondom mert nem működik, azért, és annyira sem vesznek diákszámba, hogy valami számot kapjunk, jelszavunk legyen, és használhassuk, mire sarkon fordult, és elment. Azt persze nem vette észre, hogy az ajtóm kizuhan a felső zsanérból minden egyes nyitáskor.

Szólj hozzá!

Címkék: hivatal kis herceg lanyok tanora elmentem japanok


A bejegyzés trackback címe:

https://300nap.blog.hu/api/trackback/id/tr12604429

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.