Július 30. Reggel elmentünk a lengyellel az ösztöndíjért, a hatékonyság óriási, ez a július havi, elvileg augusztusra is kapnánk, de azt nem várjuk ki. Ő még a múlt havit sem vette fel, ebből adódott egy kis probléma, mert össze-vissza küldözgették ablakról-ablakra az épületben, éppúgy, mint az Asterix 12 próbájában, amikor be kell menniük abba a házba, ahol mindenki megőrül. Én csak álltam, és néztem, hová szaladgál, de végül megszerezte, hozzátéve, hogy amikor szeptemberben megérkezett, sokkal több helyre, és sokkal nagyobb távolságokra irányították, a vízumproblémájával. Mindezt azért tudtuk megtenni, mert Yaqoob ma nem tartott órát, így csak a déli Ibrahimra kellett bemennünk. Megvolt a teszt, nem volt nagy szám, aztán óra végén megint romantikázott: „hát, ez az utolsó öt percetek velem, boldog életet, és jó ötödikei vizsgaeredményeket kívánok… nem akar valaki esetleg beszédet tartani…?”. Ekkor megijedtem, hogy Bábá mindjárt kiugrik a padból, de nem arabul tartani ciki, és szegényt még mindig eszi a múltkori depi. Salah kiosztotta finoman a mi külföldi társaságunkat, aztán egetregető morális muszlim bölcsességeit („ha elmész Indiába, hogy megvedd egy szegény ember veséjét magadnak, az vallásilag tilalmas dolog”) csak fél füllel hallgattam, így felszólított. Válaszoltam a villámkérdésre, mire elgondolkodott, hogy tulajdonképpen ő már volt egyszer Budapesten, „nagyon szép város, nagyon jól viselkednek ám ott a fiatalok, nem járnak nightclubba, és nagyon sok arab emberrel találkoztam”. Utazik háromezer kilométert, és első dolga, hogy arabokat keressen, és velük töltse az idejét. Az is ziher, hogy magyar fiatalokkal sem találkozott, csak példálózni akart a kuvaitiaknak, vagy tudom is én. Átmentem a nyolcas épületbe, ahová leadtam a múltkor az útlevélfénymásolatot, elkészült a papír, egy aláírás, hogy átvettem, és mehetek is a repülőjegyemért. Ksawery húsz sorstalan oldal elolvasása után panaszkodott, hogy szerinte nem valami angolos a fordítás. Én ezt megítélni nem tudom, valami Wilkinson fordította. Ez egyébként a filmes kiadás, aminek a filmplakát van a címlapján, és nem „Fatelessness”, hanem csak „Fateless”, előbbi címet biztos nem merték adni a filmnek, de ez Kertész baja. „Fatelessness”- verzióban az itteni egyetemi könyvtárban is megvan, lehet, az más fordítás, mindegy, olvassa. Ebédünket a City Centre-ben költöttük el kollektíve, megünnepeltük a tanítás végét. Holnap ünnep van, annak az évfordulója, hogy a Próféta a mennyei utazási irodával Jeruzsálembe repült. Ebéd után, mivel Ksawery most vastag, kiadta a jelszót, hogy addig játszunk Air Hockey-t, amíg már nem ordítunk a fájdalomtól. Erre nem került sor, mert mindenkit elvertem. A lengyelt háromszor, a többieket, Adnánt, Alit, és a japánokat is, akik pedig játékteremben fogantak, születtek, és nőttek fel. A diadal után megvettem a zarándokos társasjátékot, hát nem az a feladat, hogy hétszer menj körbe a bábuddal a Kába körül, hanem otthonról elindulsz, és végig kell csinálni az összes állomást, és haza is kell jutni. A pénzegység a szabálykönyvben ugye rijál (Szaúd-Arábia), de a bankjegyekre „$” van nyomva, de dobókockát nem adtak hozzá. Még csak belekukkantottunk, de vannak izgalmas vallási villámkérdések is (pl. folytasd a megkezdett hadíszt…), ma este insalla játszunk, először, és utoljára, mert odahaza nem hiszem, hogy találnék a sajátomhoz hasonló bomlott elméket partnernek. Bementem a Kuwait Airways-hez, a papír ellenében megkaptam hatszáz dínár értékű hazajegyemet. Kérdezem a fazont, hány kilót vihetek akkor, erre mondja, hogy jaj, azt el is felejtette kiállítani, ugyanis az egyetem extra húsz kilót biztosít nekünk. Mindenre nekem kell figyelni, mert mások nem fognak. Burcuval, és Nesrinnel találkoztam, a drágák is jöttek a jegyért, ők Kairóban kell átszálljanak, mert bár volt, de már nincs közvetlen járata a társaságnak Istanbulba. Amíg várakoztak, a zseniális Nesrin átszellemülten nézte a társaság filmkínálatának reklámját, hozzátéve, hogy bármikor meghalna Al Pacinoért. Viktóriával találkoztam, ő késett, addig bementem az Al-Muthanna Complex könyvesboltjába, ismerős kérésére megvettem az egyetlen fellelhető szanszkrit-angol szótárat, valamint elbóklásztam a többi könyv között, mint „Omar Sharif mesél a bridzsről”, és más címek. Viktóriával elmentünk, megnéztük a Scientific Centre-ben az akváriumot, én a szövegkiemelő-színű halakért, ő a rájákért, cápákért, és más kellemetlenségekért volt oda. Hazafelé egy olyan taxist fogtunk ki, hogy még, az egyetlen ember Kuvaitban, aki a sebességhatár alatt vezet, ez pedig ahhoz vezetett majdnem, hogy késett a sakanból.