Július 26. Délben ébresztett Mitch telefonja, hogy negyedóra múlva ideér. Csak engem vett fel, Ksawery mindenki megrökönyödésére tanulásra, és a melegre hivatkozva nem jött. Két út állt előttünk pár nappal ezelőtt: hárman csatlakozhattunk volna díjszabás mellett az orvostanoncok mai Failaka szigetére tervezett útjához, vagy megoldjuk magunk. Viktória volt a főszervező, mindenkit feltelefonált, hogy a lehető legegyszerűbb, de a legjobb körülmények között utazhassunk. A közlekedési vállalat kompját használtuk, ami egykor indult, és fél hatkor jött vissza, fejenként 2,5 dínár volt, a kocsit nem vittük, mert úgy a tízszerese lett volna a díj. A szír Peter hozta a lányokat, Paulinát, Viktóriát, és Burcut, akivel már olyan régen akadt alkalmam beszélgetni. Kicsit később értek oda, és hiába ügettek, csak lemaradtunk az egy óra előtt elindult kompról, pedig mind bíztak a kuvaiti lustaságban. Mondták a kikötősbácsik, ne aggódjanak a szárazföldi patkányok, hát nincsen baj, mindjárt jön egy másik, az csak azért futott ki, mert már tele volt. És tényleg, jött egy másik, az meg gyakorlatilag üres volt, így az egészet birtokba vehettük. A fedélköz pontosan olyan volt belülről, mint egy hazai másodosztály a vonaton. Egymás fényképezésének közepette Burcu mesélte, hogy a lefoglalt repülőjegyét a Kuwait Airways a megkérdezése nélkül törölte, erre Mitch azt mondta, ez azért lehetséges, mert valaki másnak kellett a hely, valakinek, akinek protekciója van, ennyi. Aztán panaszkodni kezdett a melegre, és elkezdett politizálni a törökség világiasságáról. Már értem, miért mondták a többiek, hogy mindenre panaszkodik: „éhes vagyok”, „itt ne együnk, nincs választék”, „jaj, most meg olyan rosszul vagyok, teleettem magam”; a „Nagyon meleg van! Ugye, hogy meleg van?” –kombinációt már striguláztuk. Egyébként nem tudom, ki viselt fekete nadrágot, és fölsőt, no nem lelkiismereti meggyőződésből, hanem puszta gondatlanságból. Azért abban igaza volt, hogy nagyon meleg volt, naplemente után volt 47°C, napközben bőven ötven felett lehetett, Mitch mondta még a klasszikus toposzt a kikötőben, hogy a tojás megsül akárhol. Vizespóló-versenyt rendeztünk, úgy, hogy a vizet csak ittuk. Az út, bár olcsó volt, kb. másfél óra volt, lett volna egy gyorsabb lehetőség, akkor csak fél óra, de az ár a többszöröse. (Petiék, és az orvosbanda yachttal mentek…) Nagysokára kikötöttünk Failakán (útközben láttuk a Bubyan szigetet is, ami katonai műveleti terület), és kerestük, hol lehet kocsit bérelni. Az egyetlen kölcsönzőben nem maradt több kocsi, így a közlekedési vállalat egy buszára szálltunk. Meg is állítottak nemsoká, hogy igazoljuk magunkat, mert követtek a rendőrök, miután leszálltunk a kompról; a személyifénymásolat elég volt, és megtiltották, hogy a rendőrautót fotózzuk. A sofőr körbevitt minket a kopár, elhagyott szigeten. Nem lakik ott senki, laktak, még a háború előtt. A kuvaitiak sem igen járnak ki ide, ha mégis, akkor télen, nem ilyen időben, amikor pirosra sül az ember.  Mitch szerint a kormány megvette a házakat, és most dínármilliókat invesztálnak abba, hogy turistaparadicsommá formálják 2010-re. (Ezt egy dögnagy mecset építésével kezdték, ha jól láttam.) Egy kuvaiti családapa, és két fiacskája is velünk utazott, nem tudom, miért jöttek, kérdezték a sofőrtől, van-e itt valami étterem. Az mondta, hogy egyet tud, egy indiait, nincs más? Nincs. Ott megálltunk, öt perc múlva visszajöttek a helyiek, kérdeztük, talán nincs ebéd? Nem, étterem sincs. A kuvaiti fel volt háborodva, hogy „hát nincs egy rendes étterem ezen a szigeten, egy Mc Donald’s, vagy egy Burger King?!”. Egyetlen hotel, vagyis valami a célt szolgáló létesítmény van a szigeten, ez a Hotel Ikaros, gondolom azoknak, akik lekésték a kompot hazafelé. Mitch aztán rögtönzöt idegenvezetést tartott, és piszok jól csinálta, valahogy előbújt a humorérzéke, és kommentálta a látottakat, jobbra sivatag, balra sivatag, felül Nap. Egyvalamit szerettünk volna mindannyian látni, és ez pedig a görög város romjai lett volna (az egyetlen értelmes dolog), ahol most is feltárásokat végeznek. A buszsofőrünk semmiféle nem indiai nyelven nem beszélt, szájbarágósan lassan-szótagolva magyaráztuk arabul, és mindannyiunk nyelvén, hogy romok, műemlék, régi város, stb, még el is mutogattuk, de nem értette meg, és háromszor visszakérdezett, hogy a beach-re akarunk menni? Nem, a műemlékekhez! Akkor talán az úszómedencéhez? Elhaladtunk a múzeum mellett, azonnal megállítottuk, de természetesen zárva volt. Akkor másféle nevezetességeket láthattunk, a szétlőtt romhalmazt, ami hajdan város volt, iraki tankokat, majd egy bankot, amiben megtaláltuk a riasztót, és a páncélszekrényt is. A maradványokat. Visszavittek az étteremhez, ami nem is étterem akkor, de mégis, mert Petiék ott költötték el az ebédjüket. A találkozás alkalmat adott arra, hogy megtudjuk, ők kölcsönözték ki a kölcsönzőből mind a két autót (mert csak kettő van…), illetve az étterem működik, de kizárólag marha van, és az sem jó. Gyalogszerrel fedeztük fel a környéket, mert a buszosunk, akiről azt hittük, kibéreltük, lelépett. Egy szánnivalóbb állatkertet láttunk, mint ami Kuvaitvárosban van, egy kifutóba voltak csukva az őz, a strucc, meg a házityúkok, és mert tenyérnyi volt az árnyékos felület, majdnem egymás hátán álltak, mint a brémai muzsikusok. A kísértetszigeten van egy kis tó is, bár az inkább egy teknő pöce, de a harminc házilúdnak, akik azt lakják, megteszi. Itt töltöttük el hátralévő időnket, Peter, és Mitch béreltek egy kisautót, amivel forgalom, és élet nem lévén gyakorlatilag szabadon lehetett rodeózni a szigeten. Hozzá kell tenni, olyan magas fekvőrendőrök vannak a szigeten, amit KITT is csak turbó fokozatban tud átugrani, és még a járdán sem hagyják békén az embert, mert a keresztapa-póznák mellett azok hivatottak fékezni a jónépet. A melegtől, és a fáradtságtól elcsigázva visszaindultunk. Szembejött velünk a buszunk, felszálltunk, Paulináék még mindig a kiskocsival rodeóztak, őket be kellett várni. Paulina felszáll a buszra, és egy hatalmas vigyori hellóval köszöntött mindenkit, mert azt hitte, csak mi ülünk a buszon, de a komphoz tartó összes fátyolos-kendős muszlim tekintet úgy meredt rá, hogy „mit akar ez a hibbant lotyó?”. Nagyon égő volt, mi meg nem bírtuk nevetés nélkül. Az utolsó kompon tömegnyomor volt, csak lógtak le az emberek, és mintha elég meleg sem lett volna, a kocsik is megállás nélkül sugározták a hőt. Ülőhely sem volt, így nagyon meg kellett gondolni, ki hová telepszik le, mert mellém nem ül le egy feketeruhás asszony, még ha ájulás környékezi sem, csak lány mellé. Kikötöttünk, és volt még időnk (mármint a lányok bezárásáig), így beültünk egy Pizza Hutba, ahol a legújabb sztár az alkoholmentes Mojito koktél. Nem rossz. Megsütött minket a nap, mert Mitch kocsijában arab technóra döngettünk a városban. A legújabb terve az, hogy állítsunk össze a maradék időnkben két paintball-csapatot és játsszunk. Ez remekül hangzik, bár sok esélyünk nem lehet ellene, mert ő hivatásos terrorista-elhárító, vagy mi az ördög, tehát kúszás-mászás, lövöldözés, minden van a repertoárján. Mesélte, valahogy az iraki háborúba is belekeveredett valahogy, aztán hátbalőtték, azt hitték, meghalt, ezért maradt életben, és nemtodomén valami van most betéve neki a hátába. Sokat mesélt, de nem tudtam megjegyezni. Peti jött át még az este, és elmesélte az ő Failakáját, gyakorlatilag nem csináltak semmit, elmentek valami helyre a szigeten, ahol a tengerpartra kimehetsz, de ha bemész a vízbe, akkor másfél dínárt kell fizess; ezt sem szervezték meg rendesen a kuvaitiak, és elég zaklatottan telt a nap, de ők látták a romokat, amiket mi nem, mert este hatkor kinyitották nekik a múzeumot. Peti szavaival élve, ahogy a ión oszlopmaradványt nézte: jó látni, hogy itt valamikor civilizáció volt, és most is csak ez az oszlop emlékeztet rá. Agnieszka borult ki még, „fuck everybody”, mert ő juszt is bikiniben fog fürödni. Végül mentőmellény-kombináció lett belőle, mert az többet takar. Kitaláltam, hogy előbbrehozatom a repülőjegyemet, mert mások is korábban elmennek, akkor ha van hely, miért maradjak tovább. Ez sikerült is, két nappal korábban fogok hazaérni, aminek számos magánéleti előnye van, ezt ecseteltem este a hercegnek, a túra élményei mellett, ami sok ponton nem úgy sikerült, ahogy elterveztük, de mind nagyon jól szórakoztunk.