Július 8. Yaqoob is kitalálta, hogy tetszőleges témakörben alkossunk neki szemináriumi dolgozatot, hasonló terjedelemben, az arab irodalom témakörében. Ehhez kommentárt senki nem fűzött, én a szünetben kértem a lányoktól egy rágót nyugtatóul, meg hogy valami ébrentartson Ibrahim óráján. Rezgett a léc. Salah azonban betett mindenkinek, megint hittanóránk volt, és mivel nem hajlunk a „jó szóra”, ezért a könyv egy vallásfilozófiai részletét kijegyzeteltette velünk. Ezen finom, de erős pumpoláson mindenki fel volt háborodva. Ez annyira fel tud húzni engem is, hogy minden hívő a bögyömben van ilyenkor, különösen, mert éhgyomorra kapjuk. Minél jobban döngetik a kapukat, annál több retesz zárul be, irigylem azokat a végtelenül türelmes embereket, akik mindezek ellenére is pozitívan tudnak hozzájuk állni. Délután takarítani akartam, de a mushrif leoltott, amikor porszívót kértem, hogy nem, nincsen már porszívó. Mondom, indiai rabszolga nem kell hozzá, magam csinálom (rossz ötlet lenne rájuk bízni), csak a masina kell. Nem, akkor sem, öt óra után nincs porszívó (még nem volt negyed hat). Magyarul káromkodtam egyet, és feljöttem, hát mi az, hogy nincsen öt után! Elvonulnak a gépek csendespihenőre, aztán masnit kötnek a kábelre, kirúzsozzák a szívókát, és együtt elmennek a porszívóbálba! Elállatiasodik itt az ember, tárgyaknak nézi az indiaiakat, átveszi a helyi viselkedésmódot. A múltkor is, ülök a buszon, jelzek, hogy a következőnél leszállok. A sofőr nem áll meg a megállóban a busz tömve, oda se jutok hozzá, nem baj, a következő is jó még nekem, de ott sem akart, így, mint ahogy az itt természetes, minden előzetes gondolkodás nélkül, „ösztönösen”, elkezdtem ütni a buszt belülről, hogy stop, mint ahogy mások teszik. Ez nem volt elég, így nagyobbakat ütöttem, és előreordítottam arabul a sofőrnek, hogy „testvérem, hé!”. Ekkor megállt. Ez az egyik oka, hogy nem akarok ittmaradni, nem akarok így viselkedni. Leszálltam, és elkezdtem nevetni, mindenféle szégyenérzet nélkül. Mondják, ha valaki a padlón van, onnan már csak felfelé vezet az út. Este egy véletlen folyamán egy magyar srácba botlottam a campuson. Kérdezem, mit keres itt, hát itt lakik. Az nem lehet, itt én lakok. De, a másodikon, az én sakanomban, három napja. Találkozott már a „kínai” srácokkal (azok tajvaniak, mondtam, a kínaiak már hazamentek), azok mondták neki, hogy én azért vagyok, keressen. Az orvosi egyetemre jár odahaza, és itt van júliusban szakmai gyakorlaton. Magyarul beszéltünk. Jobb körülmények közt jött, nem volt úgy elveszve, mint én voltam anno, de nemigen mozgott még, majd holnap ha, hazajött a kórházból, megmutatok neki mindent. Jófej, és még otthonról hozott gumicukorral is megkínált.