Június 10. Elhagyván Tartus-t, Homs-on keresztül utaztam Palmyrába. A homs-i buszon nem akart elindulni a dvd, aztán elindult, de hangot nem adott, a buszos mindent megpróbált a beállításokkal, már majdnem befogta a Szabad Európát, de a kívánt hang nem szólalt meg. Mindössze tíz utasa volt a busznak, közülük egyedül én voltam ébren, gondolta, miattam nem töri magát, de hogy ne unatkozzak, klasszikus arab zenét bömböltetett a hangosban. Álomba szenderültem. Órák múlva a buszmegállóban le kellett vakarnom a sok ajánlkozó taxist, akik nem értettek a szóból, tudom, hogy 3 km a városközpont (tehát maximum kettő), tudom, hogy harmincöt fok van, de láthatja, hogy nem érdekel. Egy Kuvait után ez nem hőség. Eddig példamutatóan türelmes voltam mindenkivel, most elszakadt a cérna, mert még nem is ebédeltem. Nem az útikönyvből választottam magamnak szállást, hanem rábukkantam arra, amit a bolgár lány, Viktória ajánlott, mielőtt eljöttem. Fura, de eddigi választásaimban inkább a négyéves útikönyvet részesítettem előnyben a barátaim szavával-névjegykártyáival szemben. Mondjuk az árkategória sem volt mindegy, itt is, a Datolyapálma Szállóban a fickó, Mohamed (mi más?) egy ezrest akart egy éjszakáért, de ez nekem túl sok. Két éjszakára végül ezerötszázban alkudtunk meg, ebben van saját fürdő, légkondi, és reggeli is. A hely afféle beduin stílusú, igazán kellemes, és hangulatos, noha a hangulatra nem szoktam pénzt kiadni. A tulaj angolul és franciául is beszél, előttem egy Philippe nevű bretagne-i érkezett, trécselés közben elfogyasztottuk az ajándék teánkat. Philippe egy normális ember, az angolja néha francia, de attól még jó társaság. Csak két napot van ő is, aztán megy tovább Deir ez-Zorba, amire nekem már nem jut időm. Kettesben fogunk menni a hotel szervezte kirándulásokra, mert úgy olcsóbb. Mohamed ma estére vacsorát ajánlott, mondván a beduin mamája fog ma este főzni. Mondtam, előbb a program, hogy felszaladunk kocsival a Citadellára, vagyis a Qala’at ibn Ma’an XIII. sz.-i Ajjúbida kastélyba, hogy onnét csodáljuk majd a naplementét, és a régi város romjait. Ahogy a franciára vártam a hallban, egy kanadai párral találkoztam, most érkeztek, és a teájukat töltötték, ők is ritka aranyosak, még humoruk is van, de most nem tartottak velünk, talán majd holnap a sírokhoz. Ők nagypályás utazók, Kanadából spanyolba, spanyolból görögbe, görögből törökbe, és most itt vannak, tehát már egy halom pénzt elköltöttek, de nehezen tudok olyan helyzetet elképzelni, hogy ne érné meg. Felértünk a hegyre, más turistacsoportoknak is be volt harangozva ez az érdekesség, csakhogy a naplementéhez orkánerejű szélvihar, és ködszerű homokvihar társult, így hamar letudtuk a nagy eseményt.
A vár napnyugtakor zár, a kissrácoknak úgy kellett szó szerint kicibálniuk, mert én még elnézegettem volna a falakat. Az esti vacsora hummusz, és padlizsán, olyan rizzsel, amit Yoshi szokott főzni. Egyiket sem szeretem igazán, de ez a vacsora imperatívusz, hogy máskor is élvezzem ezeket a fogásokat. A kedves mamának (ha létezik egyáltalán, és nem egy étteremből hozatták a kaját) arany keze van, és tökéletesen illik bele a fakanál. Mohamed a kiesett bevételét bizonyára a remek vacsora árával fogja pótolni, úgyhogy holnap azért erről lemondok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.