Május 22. Reggel Ibrahim megtartotta utolsó óráját, próbáltunk meghatódni, de nem ment, búcsúbeszédet mondott, valamit közölte, hogy a pletyka valósággá válik, a következő, nyári félévben nem tudás szerint osztanak minket csoportokra, hanem elsődleges nemi jelleg szerint, azaz fiúk jobbra, lányok balra, és hozzácsapnak hús-vér kuvaitiakhoz. A lányok kapják Badrt, Khálidot (ami nagy szívás, mert ezek a tanárok többet lógnak óráról, mint nem; és elképzelem Badrt, ahogy történelmet tanít…), és kapnak egy újat is, Aymant. Ibrahim marad a fiúkkal. Krisztináék megpróbáltak hatni Ibrahimra, hogy ez baromság. Ezt más szavakkal, de jelezte Khálid is, a másik csoport tanára, hogy igen-igen élesek a színvonalbéli különbségek, és ennek nem lesz jó vége. Ez az igazi mushkila kabíra. Ibrahim azt mondta, majd megpróbál valamit, beszél a mudírral, hát nem fogadnék rá, hogy összejön. Az óra témája a boldogság fogalma volt, hát ez nem az. Számomra az viszont egy hamarosan esedékes útlevélellenőrzés, mert ha kis időre is, de végre kiszabadulok ebből az országból. A kínaiak gátlástalanul nyaltak, hogy nekik a boldogságot az itt tanulás jelenti, pedig egyedül a tanárok előtt nem nyilvánvaló, hogy egy tigriscsapdába szorulva is szívesebben tanulnának arabul, ha megfelelő színvonalú lenne az oktatás. Tízkor végeztünk, a „kezdő”, vagyis a Középső I. csoport ilyenkor kezd, betámolyog Yoshihiro az ajtón. Kérdezem, mégis mi történt, hát teljesen össze volt törve, egy ilyen nagydarab életerős ember, akinek az se fáj, ha szögbe ül, majdnem elpityeredett. Ibrahim miatt volt, tegnap odament hozzá kilépőpapírt kérni, mire az a gennyláda fel se nézett a papírjából, csak annyit mondott, ez lehetetlen, huszonnyolcadikán vizsga, nemelőbb, viszlát. Ezen teljesen kiakadt Yoshi, egyrészt a modor, amikor a japánok a legegyszerűbb kérdést is tízszer körbetáncolják, mielőtt kimondják, nehogy megsértsenek valamivel, és ez a reakció, másrészt meg hát megvan a jegy, ugye, mégis most mi lesz. Azonnali lelki elsősegély, hogy Ibrahim egy barom (az sem zavart, ha figyel, hallja, utálom, ha cseszegetik a számomra kedves emereket), imád fontoskodni, és mint az arab hivatalnokok embereket megalázni, hogy felsőbbrendűségi érzetet keltsenek magukban. Emlékezzünk az első napjaimra, megérkeztem, és közölte velem, hogy rengeteget késtem, és ennek így mi értelme, most már nem lehet semmit sem csinálni, stb., én meg még el is hittem egy ideig, pedig három hétre rám is nyugodtan szállingóztak az emberek. Ha el akarunk érni valamit, hagynunk kell, hogy kiélvezzék. Nem kellene, ha lennének barátaink, vagy jó érveink, amik ha vannak is, egy ilyen helyen, ahol semmi sem biztos, nem érnek sokat. Kényelmetlen, de egyszerűbb, mint konfrontálódni. Mondtam, amikor én kérdeztem, minden rendben volt, menjen, beszélje meg a tanáraival, hogy előbb vizsgázzon, én is megbeszéltem Yaqoobbal, ha ennyire fontos nekik a vizsga. Az a papír, ami nekünk nem is biztos, hogy kell, a kilépőcédula meg kiállítható bármikor, csak egy dátum van rajta, meg kézjegy. Halkan mondom, én nem is mentem volna még kérni előre, de Yoshi ragaszkodott hozzá, Ibrahim meg erre azt hiszi, hogy azonnal áthamisítjuk aznapra, és mielőtt Ibrahim annyit mondana, „Ksawery”, úgy meglépünk innét Barbadosra, Hawaiira, Maillorcára, hogy vissza se nézünk. Olyanokat beszélt szegény japán össze-vissza, hogy menejk egyedül, majd két nap múlva utánam jön, visszaváltja a jegyét (nem lehet visszaváltani), akkor vesz másikat (nincs rá pénze). Elmondtam újra, csak akkor aggódjon, ha én is, és nyugodjon meg, ha nincs bent a tanár, menjen haza, feküdjön le, álmondjon szépeket, hogy Ibrahim tökeit bedugja a darálóba, minden el fog rendeződni. Yaqoob óráján a thai Maryam olvasta fel egyoldalas „novelláját”, öten csináltak eddig a huszonötből, nem népszerű a feladat. Elmondta a vizsgatételeket, a hat történetből, amit olvastunk, ad fel majd négyet, amiből egy általunk választottat kell kielemezni. Viktória sem nézett ki ma szebben, mint Yoshi; nem akarta elmondani, de csak kibökte. Az a helyzet, hogy az 56 éves elvált őskommunista bolgár nagykövet azt mondta, „arab nyelvórát” szeretne venni, majd kerekperec kijelentette, meg akarja egy kicsit kettyinteni, eredeti szóhasználattal élve dugni. Ez egy visszautasíthatatlan ajánlat abban az értelemben, hogy milyen következményei lehetnek a visszautasításnak, így ezt próbálja valahogy elkerülni szegény lány. Szombaton találkozni is kényszerülnek, valami követségi buli lesz, és egy könyv nála van, vagy valami, de csak jön-megy, és szerencsére Venci, akit a dolog szintúgy felháborított, elkíséri. Gondolkodik a hazautazáson, Ibrahim okokat firtató kérdéseire nem válaszol. Nagyon sajnálom szegényt. Talán holnap, ha kimegyünk a sivatag szélire, belógunk egy privát tengerpartra, és fürdőzünk a tengerben, egy kicsit eltereli a figyelmét. Főleg, ha kieresztik a kutyákat. Alig várom a holnapot. Badrnél Kerím adott elő a húszmilliós kínai muszlim kisebbségről, Nesrin pedig az iszlám filozófiát választotta előadása tárgyköréül.

                Lameed óráján a lányok maguk közé invitáltak, üljek oda hozzájuk. Hiányolják a hozzászólásaimat a témához, lennének ugyan, de ez az ő órájuk, hagyom őket kibontakozni, és én csak legálisan leskelődök úgymond. Dogmatikai kérdések már az elején, jónak születtünk-e? Lameed azt mondta, bár minden ember muszlimnak születik, az egyes emberen múlik, mihez kezd saját magával. Amíg Angliában lakott, az anglikán szomszédja jobb „muszlim” volt, mint azok, akikkel a mecsetben találkozott, mondta. Hozzátette, imádták az esőt a gyerekeivel, mindig kiálltak ázni, bár mindenki bolondnak nézte őket, ez nekik hatalmas élmény volt, a gyerekek meg aztán fogdoshatták a gilisztákat. Felmerült, a zárótesztben benne legyenek-e az olümposzi istenek, ezt nem tudták eldönteni, Lameed engem kérdezett, én döntsem el. Mondtam, megvesztegethető vagyok, készpénz, csekk, csokoládé, ki ajánl többet? Nevettek, így nem tudom, mi lett a végeredmény, de az egyik lány megkínált egy ilyen nyelvszínező gumicukorral, ami még órák múlva is hatott. A vasárnapi órát ki akarja helyezni a CoffeeBean nevű kávézóba (gondolom oda, ahol a Szentestét töltöttük, és a bírósági forgatókönyvet írtuk), de még nem biztos, így elkérte az e-mailemet. Automatikusan kezébe nyomtam egy névjegyet, aztán egy csapásra kiderült, hogy bohóc vagyok, és nézd már, épp most lesz szülinapja a kisfiának. Nem vagyok zsúrbohóc, az külön szakma, de ez is pénz, és ajánlatokkal sem halmoznak itt, nem válogathatok. Megbeszéltünk mindent, minden pompásnak tűnt (bár belül megsemmisültem, hogy kb. 30 kilencéves arab gyerek lesz a bulin), csak az időpont nem, azt hagyta a végére, pedig ezzel szokás kezdeni, jövő pénteken lenne, de Szíriában leszek akkor már három napja insalla. Nem baj, aszondja ha valami miatt mégsem jön össze, feltétlenül hívjam.

                Délután-estére Éva szervezett programot, fotó- és könyvkiállítás lesz Surrában, egy „AWARe Center” nevű helyen (Advocates for Western-Arab Relations), és török kaja. Ez nyom a legtöbbet a latban manapság. Ksawery tanul, Yoshiék a japánoknál alszanak ma éjjel, mert holnap focimeccsük lesz, de kiderült nem tart soká, így adta magát, hogy Viktóriát is elhívjam, ha haza tud kerülni időben. Kimentem busszal Keifánba, majd’ szétvetett az epe, mert egy felüljáróval előbb szálltam le a buszról a lánysakan felé menet. Odaértünk a villába, megnéztük a fotókat, egyik sem volt nagy szám, a könyvek meg mind kuvaitiak voltak, így azok sem. Ahogy ott nézegettük őket, azt mondta a hölgyike, ha tetszik, nyugodtan vigyük el (bár elég lenne hosszan nézni valamit, hogy csak úgy odaadják; emlékszem, Amszterdamban a Rijksmuseumban az Éjjeli őrjáratot elég sokáig néztem), így szert tettem egy a kuvaiti postaszolgálat történetét taglaló kiadványra, telistele bélyegekkel, gyűjtöttem bélyeget, kb. olyan, mint a Magyar Bélyegek Katalógusa. A szerző életrajza alapján hobbifilatélista, de a könyv attól még érdekes. Végignéztük az eladásra szánt bizsukat, szállingóztak a vendégek, angolok-franciák, és megérkeztek Éváék is. Azonnal belopták magukat Viktória szívébe, megjegyezte, milyen jó normális embereket látni, a bolgárok közt erre elég korlátozottan van lehetősége. Tálalták a „török” kaját, az étterem lehet, hogy török, de az étel, amit kaptunk az arab, majdnem ugyanezt kapjuk mi is a menzán, de ez frissebb, zamatosabb, ízletesebb volt, és ingyen van, fogjam be a számat. Hazajöttünk, és elbúcsúztunk, ők hazamennek jövő héten, én pedig még maradék hatvankilenc napomat töltöm, de augusztusban remélem, találkozunk.  Estére maradt a nagy kérdés, hogyan bonyolítsuk le a szombatot, mert Anna férjének, Josephnek születésnapja lesz, és Yoshihironak is (akasztják a hóhért; mi szervezzük a bulit Ksaweryvel). Igyekeztünk úgy intézni, hogy a két örömteli esemény ne üsse egymást. Beszélgettünk tovább, kiderült, a lengyel legújabb őrülete: már nem utazgat össze-vissza a nyári félév végeztével, hanem az itteni lengyel követségen marad egy hónapig dolgozni, mert „felkérték rá”. Ugyan a követségükön ő lenne ezáltal az egyetlen, aki arabul valamennyire beszélne, de ennek rengeteg buktatója van, mi van, ha blöff, szerződés meg nuku, ki lesz a szponzora, aki révén az országban tartózkodik, mert ösztöndíjasként munkát nem vállalhat legálisan (kiborító szabály!), ég tudja, fizetnek-e neki, és más dolgok. Ő arra számít, cikkeket fordíttatnak vele, hát ennél valószínűbb, hogy asztalokat, és iratospolcokat tologat majd, esetleg stemplizhet kilóra. Nagyon akarja, merthogy életrajzban jól mutat, de a helyében nem vállalnám. Semmiképp. Elmúlt éjfél, és dumáltunk tovább, ég tudja, még miről.