Május 13. Yoshival reggel elmentünk a szír nagykövetségre vízumot szerezni hamarosan esedékes utazásunkhoz. A zsúfolt teremben töltögettük a kérelmeket, a papíron mindenre kíváncsiak voltak, ahogy ez arab országban lenni szokás, az egyik fő kérdés az volt, „járt-e korábban a megszállt palesztin földön?”. Leegyszerűsítve „voltál már Izraelben?”. A szírek még nevén sem nevezik a dolgot, nemhogy nem ismerik el Izrael államot, de tudomást sem vesznek róla, mint látható, azt sem nevezték meg, kit értenek „megszálló alatt” a kérdésben, a szír térképeken az ország helyén bizonyára egy nagy luk van. Kedves fickó volt az ügyintéző, és ő sem igazán értette, miért kerül Yoshi vízuma tíz dínárral kevesebbe, mint az enyém (ő két és felet fizetett, én meg tizenkettő és egy negyedet), de ez van a táblázatban. Viszonylag korán, tizenegyre már haza is értünk, de nem mentünk be órára, és pénteken fogunk visszamenni. Ugyan azt mondták, hogy „bukra, insalla”, azaz holnapra elkészül, ennek a két szónak sosem szabad hitelt adni, különben is, holnap elvileg bemutatózok Badrnél.

                Lameedra viszont elmentem. Óra előtt véleményezniük kellett a tanárnőt, mint nekünk múltkor Yaqoobot. Dolgozatot írtak olyan fogalmakból, mint erkély, kórus, stb, de amikor Lameed megérkezett istenesen leszúrta az egéész társaságot, mert azok nem viselkedtek épp a legkedvesebben a véleményező ívet hozó személlyel. Bunkók voltak, na.

Este buli lesz. Már tegnap elkezdték karácsonyfaégőkkel díszíteni az indiaiak a környező bokrokat, a menzát szőnyeggel borították, de hogy minek, mert az ittenieknek olyan lukas kezük van, hogy mindig kiömlik valami; a hátsó fertályban afféle országbemutató installációk készültek, kisebb-nagyobb ízlésficammal, ma pedig betettek forgószékeket a vezéreknek (a csőcseléknek marad a műanyag vacak), és egy egyetemi címeres pulpitust. Vacsoradiőben elkezdtek szállingózni a kollégisták, Yoshiék nagykövetségük segítségével felhúztak egy japán standot is, amiért külön elimserésben részesültek.

 Ayman volt az ománinál, kérdőíves balszomszédom pedig a jordán standnál. Ibrahim, a világ parasztja orosz srác azzal szórakozott, hogy gombstűt döfködött mások fenekébe, és ezen röhögött. Hamarosan megérkeztek a fejesek, a sakanok vezetősége, meg jóégtudja, még ki, látszatérdeklődéssel mindenre rácsodálkoztak, Sayyid Ali pedig most is futószalagon készítette a propagandafotókat (a mushrifok nagyon komikusan festettek öltönyben, miután egész nap mackóban látjuk őket).

 A bahreini stand bevetette a kiállítások, és vásárok legrégebbi trükkjét, a „szotyolaosztás a Vörös téren” címűt. Ők ingyendatolyát kínáltak, kár, hogy nem szeretem. Ennek a technikának egyébként egy hátránya van, lehet, hogy osztáskor sokan odajönnek a standhoz, de ha elfogy, többet senki nem fog felénézni. Szörnyen unalmas egy dolog volt, beszédek, sokan annyira koncentráltak a fontosnak vélt mondandójukra, hogy elfelejtettek a mikrofonba beszélni. Zuhant a színvonal, percekig énekelt egy srác a Koránból. Erre a koronát egy másik srác tette fel, aki verseket ír, jé, qasídát, és el kell mondnia, mert kikívánkozik. Egyre éhesebbek lettünk. Átadtak egy halom oklevelet, meg díjat, az egész valami átadási ceremónia a végzősöknek, de senki nem tud erről semmi biztosat. Az egyik srácot szólították Jugoszláviából, hát, a térképük nem naprakész. Az a hülye Ahmed, a diákkörös, vagy miféle kisfőnök játszatott pár percben villámkérdésest. Ksawery beszaladt, látta, hogy halál unalom, majd azzal a lendülettel ott is hagyta a ceremóniát. Egyvalaki a fejesek közül elhozta a macáját is, akit mindenki megbámult, mert elég rég tette be nő a lábát a menzára. A végén kitört a pogárháború a kajáért. Ma nem kellett jegy, és bár ott voltak a konyhások, szabad rablást engedélyeztek, néhány sütin kívül semmi extra nem volt a menüben. Egyszerűen ocsmány jelentet volt. A rizseshúsos bödönben három tányért lelte halálát. Ksawery-mivel nem szenvedte végig a dolgot-éhesen feküdt le, mert a siserehad mindent elpusztított.