Április 24. Még mindig nem beszéltem Ibrahimnak utazásunkról Yoshival, ennek ellenére megkérdezte ma tőlem órán, „Dánjel, mi történik veled, ha kiesel a negyedik emeleti ablakból?”. Mikor visszakérdeztem, hogy „Tessék?”, meg rögtön ugrott tovább valaki másra. Nagyon gázos matematikai fejtörőjátékot játszatott: „gondolj egy számra, duplázd meg, adj hozzá százat, oszd el kettővel, és vond ki belőle a gondolt számot. Az eredmény ötven. Hittétek volna? És mindig! Cseles, ugye?” Ilyen értelmi színvonal mellett már nem is volt csoda, hogy a szünetben a török Núrral leálltunk Star Wars-osat játszani, és a kendős lány ellen küzdöttem egy ivóvizes palack helyére képzelt fénykarddal az univerzumért. Yaqoob egy kis bejelentést tett, hogy nem 28 éves, mint azt korábban állította, hanem valójában 41. Hogy miért lódítja ezt, nem derült ki, egyesek még a személyijét is megnézték, és tényleg negyvenegy, de azt mondta, ezt gyakran csinálja, és mulattatja, hogy az emberek elhiszik neki. Befejeztük a történetet, amit olvastunk, körkérdés, hogy tetszett. Amikor véleményt kell mondani, nem teng túl a fantázia, a 25-ből 17-18 ember lerendezi ezekkel a szavakkal: „Ez egy szép történet”. Az elején azokon nevettünk, akik  tizedikként mondták ezt a 18-ból, mostmár minden alkalommal, kivált az elsőn, mert már tudjuk, mi következik. Ezt ma Adíb megunta, és meghatódva mesélte (csak heccből persze), hogy ez olyan mese volt, ami kiemelte egy hosszú depresszióból, és rávezette a helyes útra, amiért örökké hálás lesz az írónak, és a tanárúrnak, hogy ezt olvastatta, mert minden szava a szívéből szólt, és ő érzi mélyen odabent, hogy ennek így kellett lennie, és nem most, de talán egyszer a többiek is megérzik azt a csodát, ami, most olvasva a történetet, benne lakozik. A gyönyörűen megmunkált karakterek csengő-bongó szövegeit, és a fényesre csiszolt történetet csak könnyezve volt képes végigolvasni, úgy átérezte a szegény vízárus tragédiáját. Fetrengtünk, Yaqoob próbált rendet tartani, miért röhögünk, „hát ez a véleménye, nem szép dolog kinevetni…!”. A legújabb feladatunk, hogy írjunk mához három hétre egy novellát arabul, „csak” 3-4 oldalasat, bármilyen témában.  Kardomba dőlök, fordítsak le egy blogbejegyzést? Az egyetlen, aki ilyet tudna írni értékelhető módon, az Magdy, én még jóformán magyarul sem. Persze nem csápolt senki, hogy erre képtelen, csak óra után pusmogtak, hogy ez nonszensz. Badr órája helyett elmentünk Adíbbal a Little Caesars-ba, annyit ettünk, amennyi belénk fért, sietni sem kellett, mert ma Lameednál tesztet írnak a többiek, ami engem nem érint. Érdekes információkhoz jutottam ám tőle. Egyrészt azért járnak velünk a kínaiak, mert bár az éve eleji felmérő alapján mind alkalmasak lennének a haladó csoportban való részvételre, de Ibrahim megtiltotta, mert akkor nem tudnák kitölteni a tíz hónapot. Marha rendszer, marha Ibrahim. Rákérdeztek egyik nap, mégis mennyit költenek naponta arra, hogy valami ennivalót tegyenek le elénk a menzán. A reggelire 300 fils, ebédre és vacsorára meg 600 fils jött ki. 1 dínár 100 fils, és olyan hatszáz forint körül mozog az ára mostanság. A mushrifi foglalkozás tiszteletdíját is megtudták, 300 dínárt keresnek havonta azzal, hogy ülnek a kis fülkéjükben, nézik a tévét, ülnek a számítógép előtt, néha aláírnak egy papírt, vagy épp kipenderítik a nőneműeket. Szolgálati lakás a kollégiumban (az én emeletemen is lakik egy), napi háromszori étkezés szintúgy biztosítva, mecset tizenöt lépésre.

Elena, a Kuwait Little Theatre (KLT) világosítója, a szlovák angoltanár jött értem hatra, így indultunk el Ahmadiba, a színházba, ahol a karácsonyi pantomimben szerepeltem, lásd "színház" címke. Éváékkal (ők is szerepeltek, illetve rendszeres nézők, láttak engem a darabban) ott találkoztam, Annáék is eljöttek Fahaheelből, ez volt a jelenlévő magyar különítmény. Rebesgették, hogy Tim is ott lesz, de bizonyára elutazott; nem hiányzott különösebben. Ehhez az előadáshoz annyi köze van, hogy az utolsó pillanatban beiktatott pár változást a darabba, de hogy szerepeljen a neve a műsorfüzetben (mert hogy kimarad, az elképzelhetetlen) megjelölték, mint kiadványszerkesztőt. A darabot Josef Stagg (az Aladdin Császára) és Robert Edgar rendezték (Tim férje). Tudni kell, hogy Tim nem szól hozzám egyáltalán, ég tudja miért, Josef sem, bizonyára ugyanazon oknál fogva, ami előttem ismeretlen, és újabban már Robert sem, de legalább válaszol valamit, ha kérdezem. Elena is állandóan panaszkodik, joggal, hogy dolgozik nekik, és senki nem méltatja semmire, egyszerűen keresztülnéznek rajta, és a többiekkel ellentétben, nem hívják meg sehová. Ezek miatt döntöttem úgy, hogy semmi esetre nem folytatom itt a pályafutásom. Most Éva hívott, mert fülébe jutott, hogy lebontják a színházat, és a mai az utolsóelőtti előadás, így gondoltam, nézőként részt veszek még ebben. Tehát a darab címe „Darling, I’m home!” volt, egy Jack Popplewell bohózat. Iszonyatos, pocsék, ötlettelen, dilettáns fércmű. Amikor írták, még humoros lehetett, de mára egyáltalán nem az, és még csak meg sem próbálták felfrissíteni. Férfi-női szerepkörök felcserélése az alapötlet, de reménytelen. A színészek sem segítettek ezen. A szereplők felét ismertem a pantomimből, rajtuk mosolyogtam, amikor megláttam őket. Az egyik pacákról, Owen Oldroydról azt írja a műsorfüzet, hét évig dolgozott színpadon, de ennek nyoma sincs. A naiva egy amerikai-örmény-perzsa modell volt, jó nem volt, de még szép sem. A mikrofon ellenére tanácsos volt szájról olvasni, a többiek hadartak, és nem artikuláltak. A kellék legalább valamennyire passzolt, pár dolgot felismertem Tim és Robert lakásából. Halovány jópont a széplelkemnek, hogy az egyik falon egy Klimt-repró lógott; nem mintha ez befolyásolná a véleményem, de jó volt látni egyik kedvenc festőmet. Éva is hasonlóképp vélekedett a dologról, bár biztos nem használna ilyen erős szavakat; azért megegyeztünk, természetesen nem említünk ebből az egészből semmit a többieknek. Nézői szemmel: a jegyem 4 dínárba került, úgy tudom, mindig is ennyi volt, biztos megemelik, ha elkészül az új épület, de ebben benne van egy műsorfüzet, a szünetben pedig hideg-meleg italok.

És most az este szebbik fele. Megérkezés után, mikor átvettem a jegyeket, sorra kezdtek szállingózni az ismerősök, mondhatom-kollégák. Mindenki, kivéve a fent elsorolt rendezői triászt őszintén boldog volt, hogy látott, én hasonlóképpen, egyik nyakból a másikba ugráltam, úgy ölelgettük egymást. Ott volt Haya, Nawal, Sharon, Kirsty, a kellékes-istenasszonyok: Ilene, és Jackie; Hashim, a Shiraz Team, Stacie, aki amikor meglátott, sikított, és a férje sem tudta, mi lelte, és végül, de nem utolsósorban Joel, az én kedves barátom, aki mivel nem zenés darab volt, csak mint hangpultos segítette az előadást. Már megint új haja és stílusa van, de tüneményes, mint mindig. Elszorul a szívem, ha ezeknek az embereknek az elvesztésére gondolok, mert számtalan alkalommal szereztünk a másiknak örömet a próbafolyamat alatt, akár csak azzal, hogy ott voltunk. Többjükkel valószínűleg már soha nem találkozok, így, mivel a színházban sem lesz már alkalmunk összefutni, elbúcsúztunk. Joelt mielőtt hazamegyek, egyszer feltétlenül meg akartam vendégelni egy olyan étteremben, ahová ő vitt el hajdanán (Istenem, már most olyan messzinek tűnik a dolog… és vénségemre talán csak egy fotó marad róluk, ha marad, pedig sokkal többet érdemelnek), aztán beszélgettem Stacie-vel, tőle tudom, hogy júniusban hazamennek Amerikába a nyárra. Tőlük is idő előtt kell búcsút vennem… én még maradok, de előbb hazamegyek, mint ők visszajönnek ide, és középtávú terveinkben sem szerepel, hogy ismét közös országba utazzunk. Stacie ragaszkodott hozzá, hogy klasszikus utazó hármasunkat felelevenítve egy vacsorát költsünk el együtt, még mielőtt elmennek. Muszáj. Elena hozott haza a hosszú búcsúzkodások után, szegény még mindig érdemtelenül kirekesztve él a színházi közösségből. Aztán arról mesélt, hogy miközben mi játszunk, azért zajlik a politika, amiről nekem információm nincs is; tévét nem nézek, újságot nem olvasok, nem is hallottam, feloszlatták a parlamentet, és épp új választásokat írtak ki. Ez korántsem érint meg annyira, mint hogy ledózerolják az amúgy ötven éves színházépületet, ahol bár csak egy produkcióban szerepeltem, mégis ugyanazt kaptam vissza az emberek többségétől most a backstage-re hátramenve, mint amit a próbákon adtunk egymásnak: kedvességet, megbecsülést, és szeretetet.