Március 14. Erre a pompázatos péntek délutánra a távol-keleti srácok szerveztek össznépi kosárlabdázást valahol Salmiyában, a Marina Mallnál. A tervezettel ellentétben csak öten mentünk, én, Zeki, Yoshihiro, a tajvani Ali, és Adnán. Még az idő is nekünk kedvezett, volt ugyan harminc fok, de legalább a szél fújt. A buszmegállóban a kis herceggel találkoztunk, bemegy a városba kinyomtatni valami tananyagot az első lengyelórájára az indiaival. Ez nekem pont kapóra jött, kezébe nyomtam egy pendrive-ot, és kinyomtattam vele Ihsannak a képét. Elváltak útjaink, mentünk tovább Salmiyába. Jólesett nézni azt a helyet, tele volt emberekkel, piknikeztek, szórakoztak, kutyát sétáltattak (pedig tisztátalan állatnak számít), örültem, hogy végre legalább a normalitás látszatával találkozok. A pályák zsúfoltak voltak, de hamar szereztünk magunknak egy palánkot. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy utoljára öt éve kosárlabdáztam gimiben, akkor annyira jól nem ment, igaz, rosszul sem, de most sorra hagytam ki a ziccereket. Közben Adnánnak meggyűlt a baja kuvaiti kissárcokkal, akik minden kérdezés vagy akármi nélkül belepofátlankodtak a játékba, és halálosan meg voltak sértődve, ha hozzájuk szóltunk. Igazi kuvaiti lesz belőlük. Egyiküknek teljesen véletlenül bár, de kétszer is sikerült kiütnöm a labdáját a kosárból az enyémmel, és szórta a szeme a szikrákat, Adnán meg gratulált. Mindenféle felállásban játszottunk, szerencsére senki nem tud számottevően jobban a másiknál, így jó móka volt. Sajnos hozzájárult, hogy három-négyéves gyerekek mászkáltak minden veszélyérzet, és ez még hagyján, minden felügyelet nélkül a tűzvonalban, nem csak a mi palánkunknál. Nézni is rémes volt, hát hol a szülő, verjük már meg! Akkor jött egy ekkorka kissrác, kézenfogva a kisöccsét, ő vigyázott rá (!). Nemcsak a kuvaitiakra igaz ez, hanem az amerikai szülőkre is, fel nem bírom fogni, ha jobban megnézel egy átlag gyereket, akkor 90% eséllyel látsz foltot, púpot, esetleg véraláfutást. Ki az a retardált, magát szülőnek nevező agyhalott, aki hagyja, hogy a kiskölyke ott kolbászoljon a palánk alatt, mikor öt, egyenként százkilós filippínó figura ugrik épp a lepattanóért? Másik kuvaiti srác, idősebb volt, simán beállt dobálni, az nem zavarta, hogy körülötte heves játék megy, és a labdája ráesik a lendületből lövő játékos fejére. Ja, de ezeket én már csak a kispadról figyeltem, mert félóra játék után a bal nagylábujjam talpán lévő bőr úgy gondolta, nem igényel tovább gazdatestet, és bármi előzetes figyelmeztetés nélkül levált, mint az újonnan vásárolt elektronikai cikk fóliája. Ráállni sem sikerült ezután, úgyhogy a kispadról néztem, ahogy a többiek a filippínókkal játszanak. Ali mondta, annyira nem újdonság az eset, először neki volt, majd Adíbnak is lejött három óra után. Csak van bennem valamiféle hiba, mert nekem félóra után adta fel. Adíbnak állítólag van rá valami kenőcse, meg le kell ragasztani, sajnos annyira nem súlyos, hogy ne tudjak vasárnap elbicegni a Language Centerbe, de rettenetes volt a busz után futni ezzel. A filippínók kérdezték, hogyan tanulhatunk mi a Kuvaiti Egyetemen, amikor külföldiek vagyunk. Állítólag állampolgárság a cenzus, azt pedig nem lehet kapni. Ekkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen mi sem vagyunk rendes hallgatók, csak ilyen „extra”, vagy inkább „izé”, mert bár tanulunk, de nem ott, és nem úgy. Gondolom, ezzel akarják védeni a kávéivós-újságolvasós hivatali állásokat a bevándorlók tömegei elől. Kis bevásárlás is volt, mert Yoshi tegnap hozott a követségükről kaját, és meginvitált estére egy kis currys rizsre, ahogy anyukája csinálta neki, amikor kicsi volt. Beszélgettünk, én láttam már párszor a japán követséget, mert Stacie arra lakik, és mindig elmentünk előtte színházba menet Joellel, az egy kész erőd. Őrtorony, fegyveres, három sorompó, akármilyen vizsgálók, ezzel szemben ahogy láttam, a más követségek biztonsági berendezése annyi, hogy ha kopognak, a titkárnő kiszól, hogy „ki az?”. Mesélte, hogy Yoshihiko szobája egy érdekes valami, mert ott halt meg a koli egy korábbi mushrifja. Nem derült ki, hogyan, de jobb az ilyet nem bolygatni. A hazaúton megint volt koldus a buszon, ez az összeégett bal kezét mutogatta, hirtelen nem is fájt a lábam annyira. Később aztán Yoshi átjött hozzám, és meghívott az első emeletre a tajvani Alihoz, mert ott esszük meg a főztjét, illetve a tegnapi követségi maradékokat. Vett spéci rizst, ami neki olyan, mint a hazai (nekem csak rizs), és még amikor idejött első dolga volt, hogy vegyen egy rizsfőző edényt, amiben ipari mennyiséget tud elkészíteni, ezért vannak ezek a lakomák. A curry, és a csirke nem volt rossz, de különösebben jó sem, viszont a tegnapi követségi marha csodálatosra sikerült. A többi kosaras is evett, meg Yoshihiko, és a török Ali is beugrott potyázni, aki csak vár, vár, de nem tudja még mikor mehet haza, mert mindig azt a választ kapja, „insalla”. Megint volt Rubik-kocka, együttes erővel kirakták félig, hatalmas siker, aztán nótáztak a japánok, közben a török Ali játszott Yoshi gépén a több, mint tízéves Street Fighterrel. Ez a szombat esti idill. Elköszöntem, mert bár jól éreztem magam, rengeteg dolgom volt, és van. Átbicegtem Adíbhoz, hogy adjon tanácsot, ő hogyan oldotta meg a lábproblémáját, háromszor kellett kopognom, mert szegény nagyon tart a többiektől a múltkori eset óta, mert két bahreini is lakik az emeletén. Adott egy fertőtlenítőszert, holnap reggel vissza kell vigyem, mert neki is kell. Ksawery hívott, hogy holnap tíztől kimennek páran a sivatagba, valami ismerőse kocsiján, menjek vele. Minden vágyam a sivatag, mert mindenki volt már ott, csak én nem, és mindenki úgy jött vissza, mekkora muri. Igen ám, de nem mehetek, mert holnap magyar követségi rendezvény lesz a nemzeti ünnep alkalmából, amire meg vagyok hívva. Sajnos, fekete „ünneplő” nadrágommal gond van, mert mint kiderült, nem csak koszos volt a térde, hanem ki is kopott, mert a színházban abban dolgoztam pantomimesként. Holnap reggel be kell mennem a városba szerezni egy újat, mert kinéznek a követségi bulin (igaz, enélkül is elég topis leszek). Jó lenne, ha nem úgy esne rá a fény, ahogy, mert akkor nem látszana, de ezt nem tudom befolyásolni.