Március 12. Yaqoobnak kellett mára összefoglalót írni az egyik cikkből, mármint Zekinek és nekem, ezt úgy abszolváltuk, hogy Zeki tegnap este kapcsolatba lépett a bátyjával, aki perfekt, így végül nem volt gondunk a fogalmazással. Az óra meglehetősen „zöld” volt, környezetvédelemről volt szó, mintha csak Lameed mondta volna, milyen fontos, ha már egy ember is cselekszik, akkor insalla történik valami. Ha hanyagoljuk is az insalla-faktort, ez elég röhejesen hatott ez az egész egy kuvaiti szájából, aki műanyag zacskókon él, mesterséges dolgokat eszik, mindenhová kocsival jár, stb. Viszont sok év után újra hallottam az „ózónlyuk” szót. Fura, de mintha el lett volna felejtve, vagy csak én nem tájékozódtam? Régebben mindennap lehetett valami olvasni róla. Yaqoob holnap megint elmegy valami roppant fontos gyűlésre, ami aztán megváltoztatja az életét, vagy legalábbis a miénket, mert bár az ő órája elmarad, mehetünk be reggel Ibrahiméra, és a kínzás után két óra szünetünk lesz Badrig. A kínai „Olimpia! Olimpia!” Kerím hazafelé elmesélte, hogy ő tulajdonképpen egy kis virág, ami a mezőn nyílik, az édes anyaföldben. Jól van, Kerím. Este elmentem ismét a New English Schoolba, Jabriyába, mert Larey, a hajdani Aladdin koreográfusa ott a drámatanszék vezetője, és elhívott az új bemutatójukra. Nem ment olyan simán, mint a múltkor, mert a taxis félúton közölte, gőze nincsen hová is megy pontosan. Néhány kitérő után végre megérkeztünk, korán volt még, megtaláltam Lareyt, kifizettem a jegyet, majd kedvesen kitessékelt, hogy most menjek „beszélgetni odakint a madarakkal”, mert dolga van. Még jó. Kifelé menet megemlítette, hogy a ma este különleges lesz, mert lesz meglepetésvendég is. Kérdem kicsoda, hát Tim, a KLT igazgatója, aki mint az ismeretes (ha nem, ajánlom a „színház”- címkét), utál engem, a feleségével jön, Roberttel, lefoglaltak nyolc széket a mai előadásra. Belegondolni sem érdemes, mit csinál Tim és Robert nyolc széken az elsötétített nézőtéren. Semmit, mert nem maguknak tartották fenn, hanem ismerőseiknek, akik közül páran történetesen az én ismerőseim is. Két kérdést mindegyikük feltett a „hogy vagy?” mellett: „ki hívott téged ide?”, és mikor mész haza?”.  Először Lavinia érkezett meg, az iskolaudvaron láttam, nagyon hunyorít egy kövér nő, és lám, ő volt az, ma este itt csak jegyet szedett. Stacie-vel is találkoztam, ő ugrabugrált, amikor meglátott, meg megcsipkedett. Ő játszott zongorán (héttagú zenekar volt, ez több, mint néha odahaza musicaleken!).  A szünetben ijesztett rám Yara, és találkoztam Kirstyvel is, aki az elején nem akart megismerni, de csak leesett neki, ki vagyok, és akkor nagyon örült. A dolog Times része Roberttel kezdődött, minden rendben, igen, mit keresek itt, jöttem potyázni az ingyenbüfében, nem, hát Larey hívott. Jó, Tim is itt lesz valahol a közelben, ott is volt, és a neje kis nógatása után találkoztunk, a másikra se nagyon néztünk, hogy vagyok, jól, mit csinálok, hát hol elfoglalt vagyok, hol unatkozok, hehe, hát ilyen Kuvait. Pár kötelező jópofi mondat, letudtuk. De utálom az ilyet. Ráadásul ugyanabba a sorba szóltak a jegyeink, igaz, a két végére. Szerencsére, mert bár mindenkinek áradoztam, milyen fantasztikus, frappáns, lehengerlő, elbűvölő show-t láttunk (másoktól is csak ezt hallottam), valójában nagyon rossz volt. Először a tárgyi dolgokról, két mondatban: a műsor címe „Oklahoma!”, a jegyről lehagyták a felkiáltójelet. A műsorfüzet pedig szép, igényes, színes, de helyesírásai hibákkal, és melléütésekkel teli, és én erre allergiás vagyok. Az előadás szünetében ingyenbüfé volt, kávéval, mindennel (mondjuk nekik kell is, mert itt minden diák RedBullon él). Ahhoz képest, hogy csak 2 KD volt a jegy, ezek szép dolgok. Node az előadás. Az Oklahoma! Egy Broadway-musical negyvenháromből, az első Rodgers és Hammerstein tollából. Cowboy-musical, így a se a figurák, se a zenei világ nem ragadott meg. A sztori olyan mélységekben szánt, hogy a szerelmesek szeretik egymást, aztán összevesznek egy pár szem szotyola nagyságrendű dolgon, majd leányvásár is lesz, és más is licitál a hős babájára. Nagyon kevés előadásnak vártam már a végét, ez azok közt van. Ha valaki érezni szeretné fájdalmamat, az menjen el az Operettszínház Rudolf c. darabjára, és nem ám eljönni a szünetben! Bírja ki azt a tökéletesen üres, nyálas, semmitmondó darabot az utolsó hangig. Egyébként én szeretem a musicaleket, de nem az efféle fércműveket! Visszatérve az Oklahoma!-ra, a komikus betétek is gyengék voltak, és most nem az előadókat szidom (egyelőre), hanem a rendezést, mert meghagyta az ezeréves humorát (hát ’43-as, ugye). A közönség mégis eufóriában visított, érthetetlen. A semmiről énekelnek, és teszik ezt két órán át. A szereplőkről: felsősök voltak, jók, szépek, aranyosak, de reménytelenül kevéske énekhanggal. A fiúk még csak-csak, ám olyan szomorú vagyok, hogy ilyet kell mondjak, de a lányokkal vallatni lehet, olyan rosszak voltak. Amikor ötven perc után a tinglitanglira egy újabb pubertás cowboy (név szerint Sayantan Mukhopadhay) jelent meg a színpadon, hogy reménytelenül szerelmes, akkor szépen felálltam volna. Nem a bőrszín a lényeg, hanem a darab rossz, a rendezés kicsit lassú volt, és több énektudást vártam volna, kivált a lányok részéről, vagy esetleg énekelje a szoprán szerepet az, akinek rendes szoprán hangja van. Ezek már nem aranyos gyerekek, akiket elnéz az ember. Egy technikai zűr volt, rögtön a második dalban nem nyílt ki a díszletajtó, és a főszereplő lány nem tudta megcsinálni a belépőjét. Két szereplő szerepét hátrahagyva odaszaladt, feltépték az ajtót, de be is csukták, így a belépő végén a lány nem tudott kimenni. Talán mondanom sem kell, hogy ez közönségiker volt. Harmadik előadás a négyből, üdvös lenne odafigyelni.

A végén mindenkinek gratuláltam, majd a portással hívattam egy taxit hazafelé. Kifejezetten szánalmas volt, ahogy vártam a kis taximra, miköben az 5-6 évvel fiatalabb nyikhajok szépen elhajtottak a dzsipjükkel. Végre megjött, beültem, majd mondta, hogy ő pont nem rám, hanem filippínókra vár, így ki kellett szálljak, és vártam tovább. Ahogy ott vártam, szóbaelegyedtem a diákokkal, majd az egyik felkiáltott, hogy jaj, itt egy magyar lány! És tényleg, furán néztük egymást, majd mondtuk „szia”, majd tovább néztük egymást, mire megkérdeztem, „tovább is megy?” (én hülye, ekkora baromságot kérdezni!), majd megjött a taxim, miközben alig beszéltem, annyi kiderült, hogy odajár, és ennek annyira nem örül. Írtam egy e-mailt Lareynek, hogy köszi az estét, de meg tudnád őt nekem keresni?