Március 9. Lógni akartam, de nem lehetett, ma lesz az első lahdzsa nyelvóra (helyinyelvóra Badrrel), és azt nem fogom kihagyni. A lányok egyesével megjegyezték, milyen jól nézek ki ma is. Vettem egy új inget a City Centre-ben legutóbb, kb. 500 forintnak megfelelő összegért, érdekes a mintája, de az anyaga mint az abrosz. Az ujjával együtt rettenetesen néz ki, ezért csak „lazán” lehet viselni, ami viszont nagy tetszést aratott. Paulina újságolta, hogy vezetni tanítgatja a barátja. Diszkréten érdeklődtem, mikor ne járjak az utcán, mert gondjai vannak az „előbbségadás kötelező” –táblával, csakúgy, mint a gazdagabb, és\vagy értelmi fogyatékos kuvaitiaknak. Szóval az óra. Nem igazán értették mások sem, miről szólt a történet, már ha volt egyáltalán történet. A cím egyik szava, ami még a szótárban is benne volt (a másik nyelvjárási szó, és az nincs benne), alaposan megkavart másokat is, mert azt jelenti, hogy szekrény, vagy azt, hogy gránit. Yaqoob kijavította, hogy igen, ezeket is jelenti, de van egy harmadik, közkeletűbb jelentése is, de itt pont azt sem jelenti, hanem valami teljesen mást. Már megint hamar elvesztem. Ja, és a csehek ezt megtalálták! Van megint valami új figura, a perzsa Abdalláh, kettőnknek kellett beszélgetnünk a sztoriról, érdekes egy dolog volt, mert ő nem is olvasta, de ahogy belenézett, mondta, hogy ötlete sincs. Badr megnézegette a kérdőív eredményeit, most az a feladat, hogy szebben csináljuk meg a kiértékelést, majd leültünk leckét javítani, egy szöveg volt feladva Mohamed életéről, és ahhoz kapcsolódó kérdésekre kellett válaszoni. Az eleje nem is volt nehéz, de a vége már elég zavaros volt, közben Badr megragadta az alkalmat, hogy belemenjen a vallásba: minden próféta Isten küldötte, de nem minden küldött próféta. Eztán monológ, hogy nem érti a sátánimádó embereket, bár a sátán mibenlétét nem határozta meg. Negyedórával előbb fejezte be az óráját, majd szépen lelépett azzal, hogy ma ő nem tart már semmilyen órát, mert elfoglalt, és kész. Mindenkinél ott volt a pénz, de ez a szép summa sem elég neki ahhoz, hogy munka látszatát keltse. A cseh lányok lázítottak, és rebellis gondolaikkal én is szárnyra kaptam, két hónap van még hátra ebből a szemeszterből, és mikor akarja elkezdeni a tanítást, mert ők már lemondófélben vannak erről az egészről. Ha pedig ki találnának szállni a csehek, az mínusz két ember, marad hét, ami nyelvtanulás szempontjából ugyan jó, csak a kurzus nem fog elindulni, mert Badr legalább 300 KD-t akar bezsebelni, és tíz ember alatt úgy gondolja, minek fárad, elmegy inkább hamburgerezni. Kiderült viszont, hogy a 30 KD-ért 30 órát is tartana, már ha megtartaná ugye, és így is, ki tudja, hogy nem kell-e őt mindig figyelmeztetni, hogy tanárúr, nem végeztünk, még van húsz perc.  Azért egy tanárnál minimum (lenne), hogy készül az órájára.  Elmentem Keifánba, a drámaórára.

Fogtam a fejem, mert nem olvastam el angolul az Oidipuszt, mert gondoltam, úgysem tudok többet járni, és készületlenül mehetek órára (most pl. nem tudom, elolvassam keddre, vagy sem, tudok menni, vagy lesz lahdzsa?). Kb. egy éve olvastam utoljára, és az semmi. Szinte menetrend szerint találkoztam Laylával, a szír lánnyal, sőt, együtt összefutottunk Esrával is az osztályból. Rögtön nyolc puszi, mert rég találkoztak, majd nevetés, mert Esra kérdezte, honnét ismerjük mi egymást? Mint az egyszeregy, én azt hittem, nekem integet, aztán visszaintegettem.  Az órán egy-két diák érdeklődött, ugyan miért nem voltam ott a tesztíráson a múltkor, hát mondom én feketén hallgatok, megkérdeztem, nehéz volt-e, de azt mondták, nem. Hát Oidipuszt még ma sem kezdtük el minden beharangozás ellenére, helyette a modern drámatörténet zanzáját elemeztük. Lameed egy huszárvágással rátért a kuvaiti színházakra, hogy a hatvanas években még volt rendes színház, kérdéseket felvető, problémák köré írott darabokat játszó színház, vagy épp vallásos, politikai színház, de ma már kizárólag a profit a cél, és ezért csak szórakoztatnak. Itt közbeékelt valamit az Öböl-háborúról, az iraki invázió idején a kuvaitiak kétféleképp reagáltak az eseményekre: vagy nagyon vallásosak leszünk, mert meghalunk, vagy használjuk ki, ami időnk maradt, mert úgyis meghalunk. A másik dolog, valahogy szóba került, nem is, Lameed hozta szóba. Feltette a kérdést: „Vannak homoszexuálisok Kuvaitban?” Meg is válaszolta, „Nincsenek.”, majd erre a többiek kórusban felelték, „Nincsenek.”. A mai moralizálás az volt, hogy „jönnek az irakiak, hogy leöljék a családod, megölnéd? Meg hát. Találkozol ugyanazzal az emberrel valamikor tíz év múlva, megölnéd? Ugye, nem. Ne feledjétek, hogy nagyon fontos a szituáció, és a körülmények!”. Sztanyiszlavszkij nevét másodszorra sem sikerült pontosan felírni papírból a táblára, „Stanslivasky” lett a végeredmény. Óra végén érdeklődtem a kuvaiti színházról, állítólag van, csak nagyon kevesen tudnak róla, és csak ünnepekkor tartanak benne valamiféle előadást. Majd szól, mert rendes, cserébe elkérte a Kuwait Little Theatre elérhetőségét.