Március 2. Yaqoob óráján egy kisfilmet vetítettek, valami nyolcvanas évek végén készült gyerekműsort. Egy macskacsaládról szólt, élőszereplős kisfilm volt, egy nagy dög macskával indult a fehér stúdióban, aztán született három ennivaló apróság, és azok fejlődését követték nyomon. Az egyik jelenetben nagyon látszott ám a dublőrmacsek, egyszerűbb dolog ez, mint kivárni, míg azok is olyan nagy gömböcök lesznek. Mindezt audiokommentárral, hogy nézd, kinyílt a szemük két hét után, de még arra is ügyeltek, hogy a táplálkozó csöppség gondolatait is közvetítsék, mmm, mmm. Egy szó mint száz, bájos, de nevetséges volt az egész, főleg, amikor Yaqoob kvízkérdéseket tett fel a filmről: „Milyen színű egér szerepelt? Mivel táplálkoznak a kiscicák? Anyatejjel, igen, és az finom?”. Azíza és Farída ma beültek kipróbálni a csoportot, de túl erősnek találták. Felmondtuk a bogaras szöveget. Következő óránk valamiért nem volt, utána meg egy óra szünet, ami így két óra, délben Badr. Az a széltoló ugyanazt a kérdőívet csináltatja meg ebben a csoportban is, ugyanúgy, amit múlt félévben velünk. Most tartanak a „holnapra akkor még öt kérdés, és ennyi” –fázisban. Jaj. Én már későn kapcsolódtam, így mondta, csapódjak hozzá egy csoporthoz, mondom én nem szívesen, nézzük inkább úgy, ha van valaki, aki nem bánja, ha csatlakozok, az jelentse. Erre karonfogott, bőrszín, és nem alapján odavágott Ksaweryhez, és Vencihez, amit mindenáron el akartam kerülni. Ez richtig nem sikerült. Jobb lett volna valaki mással lenni, akiket kevésbé ismerek, no meg Ksaweryékkel messze nem vagyok egy szinten, a módszereink sem ugyanazok. Kérdőívükben politikára kérdeznek rá. Ez szászszázalék, Ksawery ötlete volt, Venci nem vezéregyéniség, ő általában bólint, Ksawery azt hiszi magáról, hogy az, miközben semmi adottsága nincs ehhez. Az a baj, hogy nem ütközik rendes ellenállásba, de hát hiába volt Pinokkió mellett is a Tücsök, mégis hülyeséget csinált. A Tücsök (én) legszívesebben a fején törte volna össze a hegedűjét, amikor olvasta az első kérdést: „Mi a véleményed a demokráciáról?”, a megadott lehetséges válaszokat inkább ne is említsük. Mégis, Badr agyba-főbe dícsérte, és ajnározta őket, hogy övék lett a legjobb. Ilyen kérdések baromi távol állnak tőlem, nincs is pofám megkérdezni, közöm hozzá semmi, ma este is találkozunk, írnunk kell holnapra még ötöt, de én ehhez nem tudok hozzátenni. Sokkal érdekesebb dolgok vannak, mint az indiaiak rabszolgasága, amiről úgyis mindenki hazudni fog. Egyébként Douglas Adams-nek van egy aranyos szövege erről: „Ha valakit hazugságra akarsz bírni, töltess ki vele egy kérdőívet”.Az meg a másik, ha tényleg ilyen jók (mert azok), esélyesek a győzelemre, de ha nyernek, az nem jó, mert én is kapok díjat, miközben én nem csináltam semmit. Milyen érdekes, nagyjából abban a helyzetben vagyok, mint Yoshi volt mellettem a múlt félévben. Badr nem töltötte ki az idejét, amint kifogyott ötletekből, elköszönt, és mondta, gondolkodjunk. Eredeti. Ksawery utánaszaladt, majd vissza, hogy infót szerezzen a beígért helyinyelv-kurzusról. Ez az, amiért még fizetni is fogunk neki, harminc KD-t. Vagyis negyvenet, mert ma már annyi volt az ár. Az a seggfej (már bocsánat, de tényleg az) Ksawery nem ám tiltakozott volna, okosan bólogatott, sőt, az nem is sok, teljesen jó, stb. Venci lázadt, és persze én, hogy hé, azért ez nem így működik, Klára, akiről tudjuk milyen, most szerencsére kéznél volt, hogy ő is kontrázzon. Harmincat még adok érte, de negyven egy kicsit drága egy olyan nyelvért, aminek haszna nemigen van. Ha arról lenne szó, hogy a nélkülöző családját kell eltartani, akkor talán, de csak talán ellágyulok, de még a terembérletért sem kell fizetnie, és az egész család reggel-este hamburgert zabál. Majd valami alku kell, vagy trükkösen csökkenteni az árat. Előre akarja a pénzt, de én addig nem fizetek egy petákot sem, amíg nem tudom, mikor lesznek pontosan az órák, és nagyon remélem, nem akkor, amikor nekem drámám van Lameeddal. A napi idegességen túl, Elena, a szlovák angoltanár-színházi világosító meghívott magához, hazajött Jordániából, és én vittem neki a kért téliszalámit, ami remélem, még ehető, mert hűtö nincs. Kis salátát dobott össze, remek volt (kompenzálta az ebédre evett szemetet), és kávé mellett kibeszéltük az ügyeket. (Egyébként egy holt-tengeri iszapszappant hozott nekem, nagyon tetszik.) Ő beszélt, színházról, és az egzisztenciájáról, hogy leragadt itt Kuvaitban, nem szereti, de nem akarja felmondani az állását a bizonytalanért, valamint Timről a színházból, hogy nagyon kiakadt rá az utolsó előadás alkalmával, mert az már oda se köszön neki, és soha nem hívják meg még a záróest utáni ünnepségekre sem, és bár mindent belead, senki nem értékeli a munkáját, illetve az is dühíti, hogy nem hagyják rendesen végezni, mert már két éve világosít, de Tim még mindig nem tanította meg a kapcsolótábla használatát, mert ő akar mindent csinálni. Nagyon vacillál, hogy otthagyja az egész társaságot, ahogy van, mondom én sem megyek többet vissza, talán nézőnek, ha lesz valami érdekes. Sajnos a vezetőségből hiányzik a minimális tisztelet a másik iránt, hogy visszaköszönünk neki, és efféle. Nagyon rossz passzban volt, ma is felidegesítette magát, hogy senki nem jött az órára, aki meg ott volt, nem csinált semmit. Tulajdonképpen röhög is magán, mert körülötte mások sokkal rosszabbul élnek (az indiai takarító heti hét nap, tizenkét órákat dolgozik havi 30KD-ért; 600 a szorzó a forinthoz), de egy szlovák szólásmondás szerint, ha megdöglik a szomszéd kecskéje, az engem nem boldogít. Erre meséltem neki a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” –mentalitásról. Nem sikerült felvidítanom, de mondta, hogy el-eljár a lövészklubba, és ha van kedvem, akkor csatlakozzak hozzá. Nem bírom a puskát, pisztolyt, de elmegyek, kipróbálom, miért is ne. A fegyverek közül inkább a kardot, kést preferálom, no nem használni, csak azokon látszik, hogy van éle, hegye, veszélyes, és méterre kikerülöm, egy pisztoly magában olyan kis békés. Este ismét nap híre rovat: a török Ali vacsoránál kérdezte, mikor megyek haza, mondom, nem tudom, talán augusztusban, mire mondta, hogy ő cirka két hét múlva befejezi kuvaiti pályafutását. Ali végleg hazamegy, megbeszélte Ibrahimmal. Mikor az okát firtattuk, ezt mondta: „ó, sok oka van, de azt mégsem mondhattam Ibrahimnak, hogy Törökország mennyország, Kuvait fos. Ráadásul kaptam egy hivatalos papírt is, ami miatt haza kell mennem. Anyámnak volt egy műtétje. Aztán meg nem tanulunk itt semmit, és még egy fontos vizsgám is lesz odahaza.” Nagyon szépen hangzanak, és tuti, hogy előre begyakorolta. Csak egy érzés, de szerintem nem mond igazat (és ez Yoshihiroban is felmerült), ez csupa olyan dolog, ami leellenőrizhetetlen, arról nem beszélve, ha tényleg tanulni akarna, hát tanulna (de múlt félévben sem járt a lányok szerint az órákra, kétszer egy héten feltűnt kialvatlanul, készületlenül, jé, egyébként ma sem volt) mert legalább nyelvterületen van. Tény, hogy a suliban nem csinálunk semmit, de akkor is, és rá nem lehet mondani, hogy nem tud kapcsolatot teremteni. Megtartani nem tudja őket. Fene tudja, miért, de valahol bűzlik ám ez az egész (napi gonoszság: szerintem csak prosti kell neki, és otthon nyilván egyszerűbb), és a rosseb egye meg, de kicsit sajnálom is, hogy elmegy, és nem csak azért, mert nem lesz, aki extremitásával gazdagítsa soraim, és borzolja olvasóim kedélyét. (Mellesleg ma megszentelt esküvel díszített határozottsággal állította mindenkinek, hogy a „jönni”, meg a „menni” ugyanaz a dolog.) Este randi Vencinél, hiszen holnapra kell az utolsó öt kérdés, és a teljes kérdőív. Halál unalmas volt, nagyon lassan ment, ráadásul fárasztó poénokon nevetgéltek. Igazából csak számomra volt unalmas, mert az érdemi munkában nem tudtam részt venni, fordításban jobbak, és nem is érzem magaménak a témát. A legsületlenebb bónuszkérdés az volt: „Szerinted demokratikus Kuvait? Karikázd be a szerinted megfelelőt: Igen. Nem. Kicsit.” Ezek fájnak. Két kérdés között megkérdezték, meg tudom-e szerezni a Büszkeség és balítélet című filmet, mert megnéznék. Az egyszeri gyermek Ksawery, és a szépléleknek nem igazán mondható, de nagyon jó ember Venci. Hogy mit akarnak attól a filmtől, elképzelésem sincs, főleg, mert én a világból kiszaladok Jane Austentól. A liftre vártunk, amikor az valahol mintha megakadt volna, erre az alig százötven centis Venci elkezdte csapkodni a liftajtót, és ordított, hogy „mázá!!!”, kb. annyit tesz, ”mi van”, de abban a pillanatban elkapott a képtől egy tízperces röhögőgörcs, és a végén már azon nevettek, hogy én hogy nevetek rajtuk. Venci egyébként piszok jól rendezte el a bútorait, megtetszett az összeállítás, így hasonlót, bár számomra praktikusabbat alakítottam ki. Örültek a szomszédok, míg éjnek évadján bútort tologattam.