Ez a nap is a személyivel indul, vizsgára menet előtt a tajvani Ali, és Mudzsin kopogtatott, ez szokatlan konstelláció, hát beengedtem őket. Az én kártyámról érdeklődtek, mondom én vagyok a problémás ügyfél, de holnap tervezzük, hogy bemegyünk a wizárába elintézni. Mudzsin el lehet maradva, mert lila gőze nem volt, mit kell csinálni a kapott nyugtával, ismerem, ez milyen érzés, hát betárcsáztam neki a minisztériumot. Közben Ali azt mondta, Haddzsi kifizette a húszdínáros pótdíjat, de engem ez mit sem bánt, én addig sírok, és játszom a nyomorultat, míg meg nem unnak. Ibrahim mai vizsgája néhány ponton kabaréjelleget öltött, végig felügyelt ugyan, de egy szánalmas igeragozási táblázatot kért vissza, annak sem minden esetét, meg a nyelvtani terminusokat egy szöveg alapján. A szövegben, amit Ibrahim írt, meg kellett találni két hibát, hát Ines talált egy harmadikat, ő az egyik legjobb arabos, ha nem a legjobb a csoportban, egy évig már tanult Egyiptomban is, és elég zabos volt, amikor Ibrahim csak úgy bevágta a kezdőbe. Cserébe Ines ott alázza, ahol tudja, és a legszomorúbb maga a tény, hogy tudja. A formalitásvizsgán egyedül Bábá nem jelent meg, mushkila kabíra, mint utóbb kiderült, fogalma sem volt róla, hogy ma van. Tulajdonképpen csak megírtuk, és beadtuk, talán kijavítani sem fogják, szaladtunk rögvest a titkárságra, hogy állítsák ki nekünk az utazási engedélyt. Gond nélkül megkaptuk, jöttünk vissza, odaadtuk a mushrifnak, az nyugtázta, és ennyi. Minden nagyon flottul ment, a tajvani Alinak is elkészült a személyije, azt mondta, az enyémmel ott lesz a probléma, hogy elhagytak a borítékból valamit, neki a múltkor a fotóit, vagy arra is volt már példa, hogy a boríték egész tartalma elkallódott valahol, ha megyünk, vigyek be mindent. Yoshihiro holnap egyre össznépi pizzázást szervezett, elvileg mindenki eljön, megünnepeljük, hogy vége az első szemeszternek. Kisvártatva, még ebéd előtt betoppant a tajvani Alival, egyrészt hogy ezt közölje, másrészt, hogy holnap nem megyünk mi minisztériumba, mert majdnem beleestünk ugyanabba a csapdába, mint a tegnapi történet szőke nője, holnap tizedike, zárva minden, mert beköszönt a muszlim újév, és átlépünk az 1429. évbe. Ha valami, hát ez aztán teljesen meg fogja kavarni Ibrahimot, aki már az eltáv papíromra is 2007-et írt dátumnak. Ebédnél aztán találkoztam a buszsofőrrel, mondtam, hogy majd utazok, mondta jó, és hogy éppen ma megy a minisztériumba, négykor, szóljak a többieknek, vasárnap ő nem hajlandó, mert nagyon nagy lesz a tömeg. Az is kiderült aztán, Mudzsinnak megvan mindene, így rejtély, mit akart ma reggel. Na, a minisztérium megint cirkusz. Bemegyünk, tépik a számot, azonnal fogadnak, tizenhetes ablak. Hát annyi volt a probléma, hogy kések, ezért fizessem ki a húszdínáros pótdíjat. A tizenhetes áthajolt a tizennyolcashoz, hogy az majd elmagyarázza (pedig felfogtam, mit akar, csak nem akartam fizetni; volt ugyan nálam pénz, de nem a pénztárcában, hogy bizonygathassam, szegény vagyok), az áthajol, ránéz az útlevélre, kérdi: „magyar vagy? Ott tanultam én is”. Ez volt ám a meglepetés. Akkor elkezdtem neki is lamentálni, hogy én nem fizetek, ő mondta, ugyanez van odahaza is (kit érdekel?), és a szegények is fizetnek (úgy kell nekik, különben is, én is az vagyok), ezellen nincs mit tenni. Kiválóan fel volt vértezve az arab, angol és magyar nyelvű, de mégiscsak magyar stílusú sirámok ellen. Akkor mondom neki, ott van Yoshi, az ő iqámáját (tartózkodási engedély) is akkor adták ki (elvileg egy hónapon belül kellene elintézni, a kiadási időt követően), mint nekem, és neki nem problémáznak. Hozzam oda. Jó, megkeresem a másik ablaknál, hát nem őt is meg akarják vágni? De, mint ott az egyik hivatalsegédtől megtudtuk, menjünk fel egy emelettel feljebb, és verjük az asztalt a mudírnál (igazgató), és akkor el lesz engedve, mert tanulók vagyunk. Most nyilván nem lehet elérni, mert már délelőtt kiolvasta az újságot, de jöjjünk vissza vasárnap reggel, és minden el lesz intézve. Yoshi már beleélte magát, hogy ma megkapja a kártyát, kiakadt rendesen, én nem, én katasztrófára számítottam, mindent vittem, hátha elveszítettek valamit, vagy akármi, úgyhogy én most jól vagyok. Hazaértünk, kimentem az Internet place-re, kit találok ott, a török Alit. Kérdezi, mit fogok csinálni, mondom chatelek a barátaimmal, ha fent vannak, aha, jó. Vacsoránál találkozunk, letámad arabul, hogy „na, beszéltél a barátaiddal?”, először nem értettem hirtelen, főleg, mert nem volt fent senki, csak anyámmal sikerült beszélnem, néztem rá zavartan. Erre aszondja, oké, és kádári módon kikacsint. Ezt megint nem értettem, mondom anyámmal beszéltem. „Ó. Anyáddal. Hála Istennek!”, vigyorgott, és elment. Ekkor esett le a megfejtés. Tegnap kitárgyaltuk ugye, hogy Ali, ez a muszlimok gyöngye két ima közt szalad az Internetre, és tölti a pornót egész nap. A kérdését követő pillanatnyi lányos zavaromat pedig úgy értelmezte, hogy én ugyanazt csináltam, és csak süket duma volt a „beszélek a barátaimmal”. Azért kacsintott, mert „értette”, pedig nem volt mit érteni. Jaj.