Yaqoob azt mondta, ne féljünk a vizsgájától, teljesen egyszerű lesz. Az egész kurzus osztályzatát százalékban fogják megadni, ebből hatvanat adhat Yaqoob, és húszat-húszat Ibrahim, és Badr. Nem fogom megírni a végeredményem, bármi lesz is. Apropó, Badr, ma volt vele az utolsó óránk, illetve óráink. Csak most hirdette ki a faliújság-prezentáció verseny győzteseit, természetesen a tajvani Ali, Samsz, és Shahad nyertek, meg is érdemlik, mert sokat dolgoztak. Bár én csak kettő másikat láttam a betegségem miatt, eszerint a többi annyira nem volt jó. Ekkor az egyik indiai személyzet kopogtatott, nem is tudom, mivel, mert hat zacskó volt a kezében. Badr mielőtt kihirdette volna a győztest, mondta, ez a díj, mire az összes távol-keleti hangosan és hosszan rácsodálkozott, és elámult (Áááááá. Óóóóóó.), mintha még sosem láttak volna reklámszatyrot, és indiai melóst, és nem is ő hozná, hanem ez Elvis Presley második eljövetele. Mindenki más számára ez a tetszésnyilvánítás szánalmasan erőltetettnek tűnt, bármilyen őszinte is volt, főleg, mert a kérdőívért is ilyesmi díj volt, nem volt nagy megleptés. A zacskóban egyébként egy mappa, filctoll, post-it, és egy Shakespeare Szentivánéji álom c. arab kifestő-meséskönyv volt. Három győztes volt, de hat szatyor díj (biztos hatos csomagban voltak akciósak a cuccok), úgyhogy akkor sorsoljuk ki. Nevek, cetlik, keverés, az elsőt Bábá húzza ki. Önmagát húzta a szentem, a másik két nyertes Fulla, és Burcu volt. Egy óra szünet következett, Haddzsival találkoztam, kérdezte, utazok-e, mondom igen. Hát ő is szeretne nyolcadikán, csak Ibrahim kitalálta, hogy neki papír kell a követségtől, és azok most nem dolgoznak. Menjek be Ibrahimhoz, kérdezzek rá. Bemerészkedtem az oroszlánbarlangba, megérdeklődtem (egyébként nem is annyira béna arabbal), hogy miféle papirosokra van szükség az eltávhoz. Talán Mohamed Sultant is meg kell látogatnom? Hogyne kellene, de majd később, először szerezzek Ibrahimnak egy ív papírt a nagykövetségről, hogy én utazok, aztán mehetek Mohamed Sultanhoz. Felhívtam a nagykövetséget, valami új beugró diszpécser van, nagyon kedves, akcentusra azt mondom indiai, de bemutatkozáskor bemondja, hát megpróbálja, hogy „Magyar Nagykövetség”. Én megértettem, de nem magyar anyanyelvű számára úgy tűnhet, beletüsszent a kagylóba. Kérem, odaadja a konzult, ő is kedves, próbál segíteni, de nem érti miféle papír kellhet, hát mi közük nekik ahhoz, hogy én elutazok? Menjek vissza, és kérdezzem meg, mi kell rajta legyen azon a papíron? Írják le angolul, és küldjék el, mi kell nekik. Visszamegyek Ibrahimhoz, mondom, legyen már olyan tündér, hogy írja le mi kell, és aláírják, mert se én, se a követség nem értjük. Azonnal tiltakozik, hogy ő azt le nem írja, nem erősködtem, hát nyilván nem akarja magát égetni az angoljával, vagy amit annak hisz, egész egyszerűen legyen rajta a nevem, írják rá, hogy hozzánk tartozik, szeretjük, stb, és hogy ettől eddig való utazására áldásunkat adjuk, és köszönjük az együttműködést. Közbeszólok: Biztos jó, ha ezt a kifejezést használják, amit a tanár úr, hogy „we don’t mind his travel”? Biztos. Újabb telefon a követségre, mondom, milyen elmeroggyant dolgot mondtak, jó, hát elméletben meg lehet csinálni, de a gyakorlatban minden hivatalos vacakért fizetni kell, ennek a nagyköveti igazolásnak, minek egyébként semmi értelme, olyan 30-40 euró körül mozog a tarifája. Ez kiverte a biztosítékot, hát hogy képzelik Ibrahimék, hogy a haszontalan erkölcsrendész aktaszaporító hóbortjukért ennyi pénzt fogok fizetni, egyáltalán pénzt fogok fizetni?! Kértem a konzult, tartsa, nem baj, ha most adom Ibrahimot magát? Nem, jöhet! Ibrahim épp kis korrepetálást tartott Kauthának az irodájában, bementem, kedvesen rámosolyogtam, és mondtam, magát keresik, a nagykövetség. Abban a pillanatban mesterséges derültséget csiholt az arcára, betette fényesre polírozott, külön diplomata célokra fenntartott, (más körülmények között a másik nemet kétes helyekre csábító) bájmosolyát, és mintha virágot szedne a mezőn, beletrillázott a kagylóba. Fulla is ott volt, ő is kérdezni akart valamit, nem igazán értette, de elkezdett nevetni, hogy puncsol Ibrahim a hivatalos szervnek. Az erős koncentrálás, hogy értse az angolt, hamar felemésztette a mosolyt, nem tudom, mit mondott neki a konzul, mindenestre telitalálat volt (állampolgári jogommal élek, a hazautazás jogával, ezt soha senkinek nem kell igazolni, főleg nem ennyiért), Ibrahim csak helyeselt, nem próbált meg küzdeni, vagy magyarázni érveinek fontosságát. Letette, és annyit mondott, hogy már nem kell a papír, csak hát értsem meg, (nem értettem egy szót sem), hogy ha hazamegyek, és történik valami, ami nem itt van, és megtalálom a szerencsémet (Magyarországon?), vagy visszajövök, és nem történik semmi, vagy minden, de az ott lesz, mert harapok az aranyalmából, és senki se tudja, mi lesz akkor, hát akkor mi lesz akkor? Mint a Brian életének prófétái. Annyit fűzött még hozzá, a szerencsés vizsgáim -inshalla- után megírja tizedikén az eltávot, és vihetem Mohamed Sultannak. Megköszöntem szépen, bár ráborítottam volna az asztalt. Mentem Badr másik órájára. Laza kis levezetős óra volt, véleményezni kellett, és tanácsokkal ellátni a jövőre nézve, de nem biztos, hogy tanít minket következő félévben. Legtöbbször az hangzott el, hogy hatványozni kellene a nyelvtan mennyiségét, mert ez a tempó semmi.