Utánam kiáltott a mushrif, van-e már személyim, mondtam, nincs, de iqámám, tartózkodási engedélyem már megvan, ugye? Ó, hát persze, akkor elkérné, mert kellene egy másolat neki is. Hogyne. Amíg a biztonsági őr elszaladt útlevelet fénymásolni, megjelent Bábá, mondta, mire várok, hát menjünk. Mondom intézem az ügyeket. Erre elkezd látványosan türelmetlenkedni, majd visszakaptam az útlevelet, köszönjük, csókolom. Ekkor Bábá odament a mushrifhoz, és elkezdett magyarázni, hogy neki is kell olyan, mint ami nekem van, bármi is legyen az (adok kölcsön náthát), csak címszavakban: „nekem is van ilyen”, „odaadjam?”, „nem, én tudom”, „kell rá pecsét!” „majd én ráütöm!”, „ne mondja, hogy megvan, én tudom, hogy nincs meg”. Erre nekem se időm nem volt, se türelmem, paraszt voltam, eljöttem. Mintha nem lenne elég kín az, hogy az új évet rögtön két Ibrahim-órával kezdjük, amikor a csokoládéhuszár beért, leült mellém. Fulladoztam a takonytól kéjtől, ahogy Ibrahim minden költői kérdésére fennhangon válaszolt. Beszélgettem a lányokkal, ők hogy ünnepeltek a sakanban, hatemeletes az épület, mind megálltak a lépcső alatt, visszaszámoltak, majd éjfélkor felülről rájuk eresztettek egy csomó papírt, amire jókívánságokat írtak fel, meg állítólag újságpapírt, hogy többnek tűnjön, majd ennk örömére tíz percet sikoltoztak. Az egy óra szünetben Adnánnal, mert más nem is jött órára a fiúk közül rajtam, és Bábán kívül, elmentem a Burger Kingbe, mert tegnap egyik főétkezésnek sem volt íze a menzán. Ez se volt most valami fényes, de legalább íze volt. Adnán egy héttel utánam fog elutazni barátnőjével, Aidával, és anyjával a csehekhez, de már hosszabb időre tervezik a dolgokat, mert Bécset is akarják látni. Érdeklődött hogyan ildomos öltözni egy komolyzenei koncertre, mondtam a farmert felejtse el, lesz ott épp elég európai tahó, aki az ünneplő farmerében megy koncertre, színházba. Kisvártatva megjött a két Yoshi, Yoshihiko beteg szegény, ő is átaludta a szilvesztert. Holnap mennek a sivatagba mulatni, valami össznépi japán, vagy követség-szervezte napot töltenek kint, csak úgy. Nagyon összetartó banda, minden héten buliznak valahol. Én csak fújtam az orrom, a japánoknál ez nagy illetlenség, főként asztalnál, még ha teljesen el is fordul az ember, de nincs az az etikett, amit ne vennék semmibe, ha egyszer nem kapok levegőt. Adnánnal visszamentünk órára, Yoshiék nem, végighallgathattuk Ibrahim legújabb egyszemélyes drámai költeményét, miszerint az aulában látta, ahogy Fulla, és mások az egyórás szünetben fejüket szárnyuk alá dugva aludtak! Ez a legszigorúbban tilos! Miért tilos? Mert Ibrahim megüti érte a bokáját.

A második Ibrahim után elcsigázottan mire jövök haza, megint bűzlik a lakás, főznek a négerek. Este a török Ali jött le az emeletemre, isten tudja mi célból, és panaszkodott, hogy nincs pénze. Mondom vegye fel az ösztöndíjat, jaj, az már van, de miért ilyen későn? Egyébként tökéletesen úgy festett, eszébe se jutott az, hogy három hónapja kapunk pénzt, úgyhogy mikor megy, lehet, az egész összeget a markába vágják, ha fel se vette eddig.