Ébresztőórám előtt keltem, ez nagy ritkaság, és a lázamnak is teljesen nyoma veszett. Vitte viszont bőröndjében a hangomat, nyikkanni sem tudtam, olyan erős fádalom ült a torkomban. Jól bebugyoláltam magam, és elmentem az Xpressbe (háromszor annyi ideig tartott az út, mint szokott) torokfertőtlenítőért, mert a múltkor láttam, és meg is jegyeztem magamnak, „nédda, Strepsils! Ugyanezen a néven! Vajon sikerül nekik kiejteni?”. Délután kettőre szedtem csak össze magam, addig csak feküdtem, néha-néha langyos almateát hívtam placebónak segítségül. Hangom még mindig nincs. Este lementem egy kis meleg tejért a menzára, Yoshihiko jött velem szemben, és ő is a torkára panaszkodott. Fél éjfélkor felébredtem, egészen frissen, fitten, kevés hanggal bár, de jókedvűen. Ha reggelre nem változok, bemegyek órára.

Ennyi rondaság után hadd osszak meg egy kis viccet, kivételesen:

Egy Magyarországon tanuló kuvaiti cserediák hazaüzen szüleinek:

"Drága szüleim! Minden rendben, jól érzem magam, tanulmányaim is rendben haladnak. Egyetlen dolog zavar, mégpedig az, hogy amíg én a Jaguarommal járok az egyetemre, addig évfolyamtársaim és tanáraim busszal közlekednek. Csókol fiatok."

A szülők válasza:

"Drága fiunk! Tudod, hogy számunkra semmi sem fontosabb, mint a te boldogságod, küldjük a buszt."

Szüleimet nyugtatandó jelzem, hogy a vicc visszafelé nem működik, ilyen igényem nekem nincs. Nem is vagyok nagyigényű, bőven elég háromhavonta egy kör dodgem a helyi vidámparkban.

BÚÉK minden kedves olvasómnak!