Este tizenegykor találkoztam Yoshival, Adnánnal, Alival, és Zekivel a földszinten, együtt terveztük, hogy rátörünk Yoshihikora (akit Haddzsi csak „crazy Yoshi”-nak hív), és megünnepeljük születésnapja utolsó óráját. Yoshi mesélte, hogy tegnap éjfélkor felkészülve, kitakarítva tárt karokkal várt minket, de mi nem jöttünk. Persze, hogy nem, mert várt, ezért találtuk ki, hogy a nap eleje helyett a nap végén köszöntjük fel. Délben azért a japánokkal elmentek japán étterembe, és megadták a módját (a japánok az egyik japán étteremben havonta egyszer ingyen étkezhetnek). Felutaztunk a tizedikre, és amikor ajtót nyitott, Yoshi rálőtte a pezsgősdugót, de valaki más is nevetett a háttérben. Két kuvaiti barátja, Mudzsin, Ali, és Takumi töltötték vele az estét, gyertek ti is ünnepelni, csak férjünk el a szobában. A kuvaiti srácoknak hamar le kellett lépniük, mert kidobja őket a mushrif, hogy ők nem itt laknak. A „pezsgő” a szokásos márkájú lőre volt, azaz a „szén-dioxiddal dúsított szőlőízű ital” helyett most vérnarancsízűt kaptak. Ízre meg nem különböztettem volna, és még a címkének is nehezen hittem el. Yoshihironak még arra is volt gondja, hogy Yoshihiko femme fatale-ja, Salumi küldjön egy grúz smst, amiben üdvözli őt ezen a jeles napon. Kezdődött a játék, igen intelligens dolog volt, Yoshi szülinapi kártyájára (a köszöntésekbe mindenkinek bele kellett írni valamilyen nyelven, hogy „fuck you”) Mudzsin rajzolt egy szemet, Takumi azonnal felkiáltott, hogy „Salumi szeme!!!”, nevetés, majd körbejárt a kártya, és folytatni kellett a rajzot. Még nem ért körbe, amikor úgy tűnt, Salumi elfelejtett megborotválkozni, és az is biztossá vált, hogy évesbérlete van a konditerembe, és a szteroidoktól kis kecskeszakáll is lengedezett az állán. Szegénykém, szerintem sejtelme sincs arról, milyen népszerű. Ezután következett a tánc, Yoshi és Takumi feltettek valami keleti muzsikát, és arra csörögtek afrikaimód, emeleti szomszédaiktól ellesett mozdulatokkal. Ali érdeklődött a telefon ügyében, nem jelezte neki senki, hogy Ksawery és én is időközben új vonalat vettünk, és hogy semmit nem lehetett már tenni a régi megmentésének érdekében, csak túltenni magunkat az átverésen. Azt mondja nagyon drága, kb. 7000 HUF körül van egy új telefonkártya ára, ez így is van, nem olcsó, dehát mit lehet tenni. Az ösztöndíjból én úgy gondolom, ki lehet gazdálkodni, sokaknak még most sem fogyott el a „welcome money”, azóta meg kaptunk, és most is itt lenne már az ideje. Ali ráadásul puritánabbul él, mint én, és nem neki kellett majd’ két hétig minden este vacsorát vásárolnia valami útszéli étkezdében a színház miatt, mert mikor hazaérsz, már minden zárva. Nem tudom, mire megy el a pénze (vagy prostikra, vagy valami vallási alapítványnak adja; esetleg mindkettő) nem ismerem a kasszáját, de felejtsük el a gonoszságom, nem bántom, biztos megvan rá a jó oka. Remélhetőleg hamar egyenesbe jön, és megoldódik a problémája, már ő is vehet SIM-kártyát, mert már van személyije. Éjfél után pár perccel azonban elköszöntem, nem voltam jól, holnap még suli is, jobbnak láttam, ha aludni térek. Holnap egyébként az egyik török lánynak, Aslınak lesz szülinapja, egyszerű ünnepség lesz, és Badr is kihirdeti a faliújság győztesét, jó lenne bemenni.