Ászia ma kihozta Yaqoobot a sodrából. Szegény csak egy igetörzs -táblázatra tartott igényt, hogy rendezve is lássa a dolgokat, de Yaqoob nem akarta megérteni, és kötötte az ebet a karóhoz, hogy az teljesen felesleges, majd később, ha már többet fog tudni, és sokat gyakoroltuk, satöbbi. Baromság. A könyv és a tanítási módszer is rossz, és bár Ászia nem tanult mielőtt idejött, kezdi sejteni, hogy szabályok szerint működik a nyelv, és nem minden ige külön megtanulandó, hanem vannak képzési sémák. Ibrahim közölte velem, hogy én elefánt vagyok. Hogy milyen kontextusban, vagy hogy kell ezt érteni, rejtély, viszont azt mondta utána, hogy tök toleránsak a keresztényekkel, megértik, ha maholnap nem jönnek órára. Ez egyébként egyetemi előírás, hogy ha számonkérés van is, lehetőséget kell adni máskor beszámolni, és hasonlóan kell cselekedni a síitákkal is, ha azok szent napjairól van szó, mert akkor azok nem jönnek be. Ezt kihasználom, ma bulizok, és holnap lógok, Yoshinak mondtam, mondja azt, ha Ibrahim hiányol, hogy templomba mentem, vagy valami számára ismeretlen magyar keresztény rituálét folytatok, vagy akármi, honnan is tudná ő, ő aztán nem keresztény, és másik magyar nincs a közelben, aki megmondaná az igazat, hogy a másnap „rituáléja” a henyélés, és a TV „b” kategóriás filmjei. Burcu hazajött, átvette a díját a cikkéért, és jó alaposan megmutatta magát mindenkinek, első kérdése hozzám az volt, hogy ment a színház, és hol vannak a képek. A középső csoportban megint csak hárman voltak, igaz, másik három, mint tegnap, Paulina jött Viktórival és Núrral, szórták mindenkinek a karácsonyi üdvözleteket, majd hazamentek, mert órájuk megint nem volt. Badr órája volt igazán érdekes (hazajött a zarándoklatból, és azt mondta, fáj a háta a hajlongástól). Mára kellett a magazin, amit időközben átneveztek prezentációvá, és a faliújság, amit csináltunk, az csak segédanyagként funkcionálhat, attól még nekünk kell önállóan beszélni a témáról. Kautha megállt a faliújságunk előtt, rácsodálkozott, idézem: „Jéé!”, majd mondta, hogy neki nagyon tetszik, tízből tíz, fekete-fehér, és ettől olyan művészi (felvállaltan monokrómot csináltunk, mert a könyvtárban nincs színes nyomtató, és a kutya sem fog beutazni a városba azért, hogy pénzért képeket nyomtasson), pedig csak szimplán csóri. Senki nem jelentkezett, mert nem igazán készültünk erre, csak néhányan, mondanom sem kell, Yoshival mi nem. Kimentek Zekiék, megcsinálták, Badr az egyik képről kérdezte őket, hogy az a vízesés a képen nagyobb, mint a Nicaragua Amerikában? Mikor végeztek, azt mondta, Mr. Beant akarja látni, most. Jeleztük, hogy mi nem úgy készültünk, dehogynem, meg tudjuk azt csinálni. Hahh. Ez abból állt, hogy nekem kellett kiállni beszélni, Yoshi pedig tartotta a plakátot. Nem emlékszem, mit improvizáltam, csak arra, hogy kb. 15 mondat volt, különösebb logikai kapcsolat nélkül, de a témában. Nagyon tetszett a tanárnak, majd azt mondta, jó, mutassunk valamit Mr. Beantól. Yoshi pedzegette korábban, hogy csináljunk valamit, de mondom nem, hát nem erről szól, meg milyen hülyén nézne ki, hát neki lett igaza, bánom, hogy nem hittem neki. Erre a többiek is rákaptak, és tapssal buzdítottak, hogy mutassunk valamit, ellenállásnak helye nincs. Badr azt ajánlotta, csináljuk meg a mozis geget, amikor ül a moziban a barátnőjével a horrorfilmen, és pattogatott kukoricával rémisztget. Kivitelezhetetlen, különben is a mimika a lényeg, azt meg hirtelen nem lehet produkálni. Yoshival gondolkodási időt kértünk, ő nem emlékezett egyik részre sem, úgyhogy esélytelen volt a dolog, végül kitaláltam, hogy én leszek Bean, ő lesz Teddy, és azt a pillanatot csinálom, amikor elmegy az ipse lefeküdni, és „hipnózis segítségével” lefekteti a mackóját. Megtörtént, nevetés nem volt, mert nem is volt vicces, ráadásul nem árt, ha ismerik a jelenetet, a gambiai gézengúz meg nem is hallott erről a komikusról soha, de nem baj, arra jó volt, hogy csináljunk is, meg ne is, letudtuk. Nyerni holtbiztos, hogy nem fogunk, utánunk a tajvaniak nagyon jól fel voltak készülve, ráadásul rengeteget güriztek a plakáttal (mondjuk én is a miénkkel, bár annyira nem látszik rajta), és még ki tudja, miket csinálnak a többiek csütörtökön. Azért Badrnak tetszett, és megkérdezte, miért ezt a témát választottuk, hát mert ezt mindketten szeretjük, és mert annyi közös nincs Yoshival a kettőnk országában-kultúrájában. A legeredetibb témaválasztás mindenesetre messze a mienk. Délutánra mindenkinek vegyes programja volt, Korea képviselőinek az Úristen szervezett programot mára a lakásán, értem meg Joel jött el. Odaadtam neki a karácsonyi ajándékát, szereztem neki egy Kodály cd-t, gondoltam, hátha értékeli, és igen örült neki, itt úgysem jut efféle zenéhez. Hazajött rendben Bahreinből, istenien érezte magát Tonyval, a barátjával, igaz, valami világító szőkére festette a haját, és elég extrém szerintem, ahogy most kinéz. Egy sztorit mesélt, ami mindent elmond, a szálloda liftjében egy középkorú filippínó nő szólította le, hogy akar-e masszázst az úr (az ország egyik állítólagos nevezetessége a prostitúció), mondta nem akar, de, de, akarjon, közölte vele, hogy meleg, az visszakérdezett, hogy tessék, megerősítette, majd hatalmas felháborodás és fújolás közepette kiszállt a nő a következő emeleten. Joel szerint érthető, hogy pikkel a melegekre, ugyanaz a célközönségük, a férfiak (de ha egyszer meleg valaki, mit akarna egy nőtől?). Cynthia -akinek a nevéről még mindig nem tudni többet- fogadott bennünket a lakásán. Első dolga volt, hogy alkohollal (háziborral) kínáljon, örült, mert látta rajtam, hogy jól vagyok, és talán annyira sovány sem vagyok most. Kis menüt csaptunk össze, francia toastot kanadai szalonnával. A szalonna igazi szalonna, sertés, Bahreinből. Kérdezte, szeretem-e a francia toastot, mondtam, persze, de fogalmam sem volt, az mi, nem baj, egy toastot nem lehet nagyon elrontani. Ez abból áll, hogy egy szelet kenyeret beáztatnak tej, tojás, vanília, és fahéj keverékébe, és egy serpenyőben vajon kisütik, szirupokkal tálalják. Nem megy a sós szalonnához, mert édes, de ez van. A konyhájában már-már szégyelltem magam, hogy nem ismerek semmit, hogy még életemben nem láttam igazi mogyoróvajat, ilyenolyan grillsütőt, és konzervnarancslét. Narancslésűrítmény, amiből a százszázalékosokat csinálják, csak vizet kell hozzáadni, és tessék. A kajára feljött a szomszéd, Kathleen is, na, ő sem százas figura, de a szeretnivaló fajtából. Középsuliban tanít. Joellel kezdtek beszélgetni a műtétekről, valamiféle beavatkozás, hogy leszednek pár kiló bőrt rólad, vagy tudom is én, én csak ültem meredt szemekkel, és tátott szájjal, Joel nemrég műtette magát, Cynthia meg most, ezért nem szabad neki magát erőltetnie. Ha jól értettem, ezek csupán esztétikai beavatkozások voltak, és joel tervez még párat magán. Azt boncolgatta, hogy ő bizony nem fog soká élni, mert masszív vízipipás, és hogy egy pipája negyven cigi, és ő napi négyszer szív, de szeretne boldogan, és nem utolsósorban jól kinézve meghalni. Kimentek Cynthiával, Kathleennel beszélgettünk az amerikai történelemoktatásról, hogy vannak a görögök, rómaiak, „csúnya” középkor, a reneszánsz, és utána egy huszárvágással lelövik Ferenc Ferdinándot, és tanítják a huszadik századot. Azt mondta, a XIX. sz. Amerikában oktatott európai történelme arról szól, hogy mindenki Amerikába akart menni. Ezután a porosz háborúkról érdeklődött, huhh, mert az egyik antik zsírkrétáján Prussian Blue szín szerepel, amit aztán később átneveztek Navy Blue-ra, mert fogalmuk nincs, ki vagy mi az a Prussia. A másik szín az Indian Red, ezt a politikai korrektség jegyében változtatták meg. Egyébként ez onnan indult ki, hogy szenvedélyes gyűjtője az antik Crayola zsírkrétáknak, a húszas évekből is van neki készlete. Ez zavarbaejtően lélegzetelállító hobbi. Újabb személy csatlakozott hozzánk, fogalmam sincs, hogy írja a nevét, így fonetikusan Hewi, vagy ahogy Joel hívja Híwi, egy idősebb hölgy, művészetet tanít, hobbiból díszletet tervez. Kérdezte, rendben, hogy ösztöndíj, de miért választottam Kuvaitot, másutt sokkal jobban tanítanak (ő egyébként csodálatosan beszél klasszikust, és szírt). Mondtam, ez egyáltalán nem az én választásom volt. Akkor csináljak karriert, hogy bekopogok minden angol iskolába, hogy akarnak-e drámatanárt, vagy hogy indítsak saját képzést. Kedves, de nevetséges, én is még tanulom, amit tanítanék. Cynthia kezembe nyomott egy csomó kaját, és utunkra bocsátott. Irány Fahaheel, Sue lakása. Sue Sophie mamája (Sophie az egyik kórustag volt az Aladdinban) rendezett egy bulit a barátaival, a folyosó is ki volt dekorálva, és odabent igazi karácsonyi hangulat volt, díszített műfenyővel, gyertyákkal. Az a helyzet állt elő, hogy a meghívottak zöme engem ismert a színpadról, és melegen üdvözölt, én csak néztem, hogy ki ki lehet. Volt egy libanoni pacák, első kérdése az volt, milyen alkoholt hozhat (tehát mégis nekem volt igazam, ahol szeretnek, ott első dolguk alkohollal kínálni, és még ha mondom is, hogy nem szeretem, rákérdeznek kétszer), kicsit be volt már csiccsentve, és kifejtette, mennyire nincs jó véleménnyel az iszlámról. Biztos keresztény. Leültettek, és kihoztak egy hatalmas tál ételt, csak nekem, amin disznóhústól kezdve másféle sonkákon át szalonnáig minden „tisztátalan” étel helyet kapott, valósággal faltam. Valami csodálatos volt, egészen közép-európai íze volt, de tényleg, nagyanyám is hasonlóan készíti a disznót. Ezután még karácsonyi puding is járt, közben megismerkedtem egy idős házaspárral. Ők jugoszlávoknak tekintik magukat, de szerbek Belgrádból, ’69-ben jöttek el, és ’80-ban telepedtek itt le, mert megszületett a gyerek. Vladimir felesége egyébként a könyvtáros Joel sulijában. Páratlan rendes emberek, mesélték, régen egyszer voltak Magyarországon, és az autópályán úgy eltévedtek, mint annak a rendje, mert nem volt kitáblázva. George (a tízéves kórustag) körülbelül ötször ment el mellettem, ügyet sem vetve rám, meguntam, ránéztem, úgy megijedt szegény, hogy mindent kiejtett a kezéből, mikor felocsúdott is nehezen jött ki a helló a meglepetéstől, hogy én ott vagyok, és egyáltalán én vagyok az. Kedvel engem, és nem számított rám, rögtön hátrahívott a fiatalok brancsához, ahol a többieknek rögtönözttettek egy pantomimműsort, meg néhány bűvésztrükköt, nagy sikerrel. Előkerült egy gitár, megint moslékul éreztem magam, mert mindenki tudott rajta játszani rajtam kívül, és énekelni is mindenki tud, én meg csak lestem. Nekik ez alap. A felnőttek is igényt támasztottak valami kis produkcióra, majd nekem szegezték a kérdést, miért nem kaptam nagyobb szerepet a darabban. Hát, miért. Elköszöntünk, mégegyszer boldog Karácsonyt, még kínai (magyar) nyelven is, amit igazán csak a szerbek értékeltek, bár ők se értették. Én nem tudom, de minden külföldinek van erre egy magyar ismerőse, vagy barátja valahol, vagy legalább valami kapcsolata. Vladimir feleségének nagyanyja félig magyar volt (és ő ezt számontartja). Joel bevezetett a fahaheeli éjszakába, egy bevásárlóközpontba a tenger partján, és egy füstös kávéházba, hát az isteni volt. Azok a helyek a legjobbak, ahol nem beszélnek angolul, és ez ilyen volt. Kapni kávét, vízipipát, párhuzamosan megy négy tévé négy különböző csatornával, indiaiak jönnek-mennek, hogy zoknival, sapkával, másolt filmekkel házalnak. Joel megint megy majd Bahreinbe, jövőre, asszem a nemzeti ünnepen, kocsival, és volna-e kedvem vele tartani. Naná, hogy. Ide tartozik, hogy a bulik előtt a Névtelen Csoki Szomszédom ugrott át, célja nem volt, de biztos csak dumálni akart, most jött haza Szaúdból, mondtam, nagyon szép, zarándoklat jó volt? Nem, nem azért, illetve azért, mert ő a zarándoklaton tudósító volt, sajtós, és ha legközelebb megy valamerre, hívhat-e engem magával, merthogy az én angolom jó. Persze, mert neki meg az arabja jó. Holnap pedig jól hallottam, Tim bulijába megyek. Vajon Tim tud erről?