Ksawery telefonja keltett déltájban, hogy egy óra múlva találkozunk a buszmegállóban. És valóban, pontos volt, Vencire kellett csak várni, eljöttek a japán srácok, és a tajvaniak is. A Marina Mallban találkoztunk a lányokkal, Viktóriával, az egyik cseh lánnyal, Krisztinával, Paulinával, és valami barátjával. Az éttermet mindenki leszavazta, mert Ksawery nem ezt mondta nekik korábban, hanem kávézót, ahova aztán beülnek vízipipázni, így mindenki evett. Én úgy készültem, olcsó zabálás lesz, felkopott az állam. A csevegés maga elég sekélyes volt, volt klikkesedés, a cseh lány viszont egész normális volt, állítólag ennek is vannak fokozatai, ha együtt vannak, vagy ha külön-külön, velem ugyan nem sokat beszélt, de jól szórakozott, és szeretné, ha több ilyen társasági alkalom lenne. Hát, a többiek nem nagyon szeretnénk, mert csak klikkesedésről szól a dolog, mindenki a saját köreivel szeret beszélgetni, és mocsok nehéz egy ilyet összehozni, hogy mindenkinek megfeleljen időben, és kedve is legyen eljönni. Beszéltük, talán majd a Karácsony. Amikor távozni akartunk, a pincér közölte, hogy nem ilyen egyszerű ez pajtások, a minimum fogyasztás egy főre 3 KD, és fizetni is csak hat órakor tudunk, ég tudja miért. Miért ne kacaghatnánk szívből a logika törvényein ha Kuvaitban vagyunk? Jó, akkor rendeljünk még, ha már amúgy is itt kell hagynunk hármat, amit előre nem jelzett ám senki. Közben lemorzsolódtak az emberek, a japánoknak ma este a követség bulit szervezett, valami táncmulatság lesz, karibi stílusban, és mindenkinek kötelező a jelmez, Yoshi vett is néhány kalózos felszerelést a diliboltban. Remélem, megmutatja a képeket. Venci is elköszönt, ő péntek reggel indul haza, amikor a holnap utazó Ksawery elköszönt tőle, skandáltuk, hogy „Brezsnyev kiss! Brezsnyev kiss!”, de beérték egy öleléssel. Ezután a tajvaniak távoztak, de korábban találtak egy kosárpályát, és hívtak holnapra játszani. Kérdeztem, hol van Burcu, csak nem történt vele valami, mert lassan egy hete, vagy több, hogy nem látom. Paulina mondta, minden rendben van vele, csak phd-zik, és valami oszmán történeti versenyre hazament, mert írt valamit. (A másik elveszett emberről, a kazah Yermekről nem tudok semmit. Lehet, hazament.) Este hétre négyen maradtunk, Viktória, Krisztina, a kis herceg, és én. Visszamentünk az üzletházba, mert Krisztina akart magának karácsonyi ajándékot vásárolni, vett is egy szoknyát. A divatmárkák kiválóan alkalmazkodtak a helyi ízléshez, lehet kapni Louis Vuitton-kendőt, vagy Diort, kinek mi tetszik, de a Zara is tart ám helyi ruhákat. Bementünk a játékterem-szekcióba, csúszókorong-bajnokságot szerveztünk négyen, és a tegnapi felsülés után sikerült lenyomnom Ksaweryt. Csak szerencsém volt, nem játszott ma valami jól. A lányok taxiba ültek, mert nekik idő volt, mi buszra szálltunk (Ksawerynek térlátása még mindig nincsen), vissza a központba. Itt még beültünk egy füstös-ricsajos étterembe a szúkban filozofálni, és enni. Sokkal jobban szeretem az ilyen helyeket, mint azokat a műanyag plázás kávézókat, az effélének van hangulata, és negyedannyiba kerül. Itt értékelik, hogy arabul beszélünk, azzal, hogy ők is mihozzánk. A számlával volt egy kis ügy, mert egyszerűen olyan ocsmányul írt az indiai, hogy nem tudtuk kiböngészni a végösszeget, így saccra hagytunk ott pénzt. Szedelődzködtünk, jön vissza a pincér kezében a számlával, egymásra nézünk, a „na, mondtam, hogy kevés lesz”- arckifejezéssel, de csak vissza akart adni egy negyeddínárost, mondtuk, tartsa meg, mert alig bírtuk visszatartani a röhögést. Hazafelé az utolsó busznak masszív emberi fekáliaszaga volt, ennek eredetét kerestük, sikertelenül. Sajnálom, hogy hazamegy, másfél hónapig nem találkozunk, pedig az utóbbi napokban nagyon összerázódtunk, mint a filmekben a józsaru-rosszzsaru felállás (és én vagyok a rosszzsaru), hiányozni fog.