Ibrahim ma az egyik megszokott nagy sirámjában kifejtette, hogy nekem (néhányakkal együtt) tulajdonképpen a középső csoportban lenne a helyem, nem itt, mert csak unatkozok. Könnyezek anyukád sírhantján, és amikor áthelyeztél, ezen nem gondolkodtál? Tíz perc múlva aztán villámkérdésekkel bombázott, mert híján vagyok alvásnak, de még csak nem is bóbiskoltam, minden kérdésre azonnal mondtam a választ. Ehhez képest odajön hozzám a szünetben, és pedellusi hangnemben lecsesz, miért alszok én az óráján. Egyébként mindenki alszik, a népszerűségi indexe messze a legalacsonyabb; a srácok holnap akarnak menni a minisztériumba, hogy ellóghassák a holnapi két óránkat vele. Egyébként sem aludtam, csak próbáltam, Yoshihiko, Farída, és még páran, na, ők aludtak. Yoshihikót cseszegesse inkább, mert az azért nem alszik, mert hajnali kettőig csorgatja a nyálát a japán iskoláslány dvd-re. Mondtam neki, azért, mert tegnap színházban voltam. Erre: „Ó. Ó. Jó.”. Nagyot fog nézni, amikor holnap még álmosabban, ugyanezt a kifogást hozom majd fel. Vittük Badrnak a Rowan Atkinson-nyersanyagot, nagyon tetszett neki, és hibát is csak hármat talált az oldalas fordításomban. Az, hogy tetszik neki, plusz energiát ad, jól meg akarom csinálni, hogy nyerjünk. Jó lenne csütörtökre, mert jövő hét keddtől hatnapos ünnep kezdődik, az Eid, most van a zarándoklási időszak. Badr is lelép, szombaton már Mekkában lesz, mondta, ’85 óta minden évben eljár. Megkérdezte, jónak találjuk-e a könyvet, amiből tanulunk. Síri csendet vártam, helyette egy emberként mondta mindneki, hogy nem! Paulina mondta, hogy mégsem sikerült elintézni, hogy eljöjjenek megnézni a darabot, pedig már a jegyet is megvették. A mai előadás egy halovány fokkal volt csak jobb, mint az előző. Most a One jump playbackjét rontották el Stacie-ék, Aladdin már azt se tudta, hol van, majd bizonyságul lemérték a mosodai jelenetet, huszonhárom perc, ezen lamentáltunk a kocsiban. Baki bőven volt ma is, az én jelenetemben is, oda kellett kötöznöm egy láthatatlan kötelet Tim lábához, közben rajta volt még a valódi, nem bírt kiszabadulni a műfeneke miatt, aztán a lábamra is rálépett. A primadonna Timnek megint leesett a parókája, ami nem csoda, ha egy kisebb felhőkarcolót épít rá kalap fedőnév alatt. A csontvázak is elszúrták az UV-belépőjüket, és először hallottam Timet káromkodni (Wait for the blackout, stupid girl!). A dalok még mindig rettenetesek, kalapemelés kalap nélkül, és a koreográfia még mindig nem megy. Larey ma is elfelejtett időben megjelenni, ha megdörzsölték a lakását. A műsor végén megint kimentünk az utcára, elköszönni a nézőktől, ma nagyon rokonos nap volt, mindenki bemutatott a családjának, én nem ismertem senkit, de mindenki úgy kezdte, „jaj, remek voltál, már nagyon sokat hallottam rólad!”. Ekkor odaszaladt hozzám Joel, hogy figyelj, Daniel, odabent várnak a barátaid. Mi van? Bementem, és ott találtam Ksaweryt, a két Yoshit, Zekit, Adnánt, és Alit. Vihogtak a sminkemen, de fantasztikus, hogy eljöttek, mind élvezték az előadást. Rögvest fotóztunk is együtt, majd feltűnt Tim is, és őt is behívtuk a képbe, nyilván nem hagyja ki hat egyetemista srác társaságát, és most is játszott, mintha Yoshi belecsípett volna a fenekébe (igaz, Yoshihikónál sosem lehet tudni…). Nem láttam őket végig az előadás alatt, pedig figyeltem, hátha felismerek valakit, mint kiderült, leghátul ültek, mondhatni szerencsére, mert ha tudom, hogy ott vannak, halálra izgulom magam. Stacie-nek volt két javaslata, az egyik, hogy a pantomimjelenetből hagyjunk ki mindenkit, és ott csak én szólózzak valamit egyedül. Bármilyen jól hangzik, azért csak zöldség, mert mi értelme van megszakítani az amúgy is megtépázott cselekményt egy ilyen semmiből feltűnt betétszámmal? A másik javaslata az volt, hogy nyissak itt valamiféle iskolát, ahol egyszerűen színpadi létezést, humort, meg hasonlókat tanítok, szerinte hülyére keresném magam, az unatkozó kuvaitiak, és a kölyküket sikkből „művészetre” taníttatók között, tulajdonképpen ezért jönnek ide az amerikai tanárok is.