Ma rákérdeztem Yaqoobnál, mi lesz azokkal a beígért, de elsinkófált helyinyelvórákkal. Hát, a nagy semmi, mert úgy látja, a csoportnak még a klasszikus is sok. Talán majd később, de hozzátette, inshalla, úgyhogy erről lemondhatok. Adnánnal jöttem hazafelé, cseppet sem ideges amiatt, hogy Yoshihiko az orra előtt firkálja bele a barátnője füzetébe kínaiul, hogy „te vagy a legszebb lány”, és hasonlók. Valamit nagyon meg akart kérdezni, látszott, de csak cigánykerekezett körülötte, majd elkezdett színházról beszélni, és megkérdezte, szeretem-e az operát. Mondtam, igen, de csak néha élvezem, akkor is főleg az olaszokat igazán. Ő szereti, és a Turandot a kedvence. Ha Alival nem beszélgetek a zenés színházról a magam amatőr módján anno, és ő nem adja tovább az infót, ez sose derül ki. Érthető az óvatossága, errefelé pár kivételtől eltekintve mindenki bandamuzsikát hallgat, ami jó, csak ne néznének értetlenül, amikor hallják, hogy minket más dob fel. (Az orosz srác úristen, az orosz dagonyastílusú seggrepacsinótákban dúskál, és nem érti, ez másokat miért nem tesz olyan boldoggá, mint őt.) Én örülök, mert nem egyedül vagyok itt zenei marslakó. Délután nem bírtam otthon ülni. Mivel a tengerpart már amúgy is szennyezett, gondoltam, kimegyek egy kicsit beénekelni, normális ember ilyenkor kilométeres körzetben elkerüli, amelyik meg nem, az szennyezni jön, megérdemli a százhalált, és meg is kapja, ha meghall. És most az előadásról.

Először mondom a jót. A hangulat fantasztikus volt, az izgalom, az aggódás, fantasztikus élmény. Siker volt, mindenki gratulált, szép tapsokat arattunk. Biztos szép emlékként marad meg számomra, főleg, ha nem olvasom el azt, amit ezután fogok írni, de idővel az is biztos megszépül. Temérdek köszönettel, és soha el nem múló hálával tartozok elsősorban Joelnek, leírva ez nem sokat jelent, de MINDENÉRT, és mindazoknak, akiket egy kicsit is sikerült megmosolyogtatnom a színházban, ők tartották bennem a lelket, hogy jó az, amit csinálok.

De.

Az előadást először látók szemét is kiveri a szervezetlenség, gyakorlatlanság, és most nem arra értem, hogy a kórus zöme sminkes híján Amidala királynéra sminkelte magát. Menjünk sorban. Tim kivágatta a nyitányt, és helyette újat íratott a saját dalainak témáját, és a Disney Aladdinját felhasználva. Ezután énekel egyet a kórus (és benne én is), a többi számhoz képest egész jól, de Stacie, aki zongorán kísért, azt mondta, nem mert felnézni, Sophie mellettem a kalapemelést kalap nélkül csinálta, mert megszokta a próbán, hogy csak mímeli. Folytatódott a cselekmény, majd jött egy váratlan blackout. A One jump felér egy vonatkatasztrófával, amire még egy repülőgép is ráesett. A szöveget nem tudjuk, ütemet nem tartjuk, lépés nincs szinkronban. (Minden kórusszámok miatti aggodalmam bejött sajnos.) Tim összes belépője hosszú. Stand-up comedyket csinál az előadás közepén, jól, azért tud, igaz, nem eredeti („a férjemnek az ital lett a veszte, egy kóláskocsi ütötte el), de a közönség megeszi. Stacie ki volt borulva hazafelé jövet (pedig ő egy Tim-fan), hogy lehet ilyen hosszú egy jelenet. Én azt saccoltam, tíz percet csinált, mondták a-a, húszat egy jelenettel, és kettő ilyenje van az első felvonásban. A többiek ilyenkor elmennek leckét írni, én ott vagyok, nézem az előadást, mert mindig van valami apróbb munkám, ami miatt nem mehetek el, ez az átka a megbízhatóságnak. A nagyvezír és fia (aki egyébként lány) a skandalum. Van 15 soruk, és az elmúlt öt hétben nem sikerült ezt megtanulni. Mindenki túljátssza, és még többet akar, de nem lehet többet kihozni ebből, Timnek se jön be sok poénja. A hercegnő prostiként játszik (Stacie mondta, és tkp. igaz), a királyi pár viszont ragyogó. A mosodás jelenetben (Timé, húsz perc) Twankey (Tim) betuszkolja a fiát (Aladdin félhülye testvérét, aki mellesleg csapnivaló) a mosógépbe, és amikor észreveszi, a tízéves George ugrik ki, és Tim poénkodik, hogy összementél? És itt vesz a móka egy pedofil fordulatot, mert Tim rákérdez, hogy mindened összement! Még az agyad is? Még az is? Ekkor George tim utasítására a maga tíz évével belenéz a nadrágjába, és leellenőrzi. Senki nem merte mondani, de egy emberként háborodott fel mindenki, hogy ez már túl sok. George anyja imádni fogja pénteken, ha látja. Timnek leesett a parókája a zenekari árokba. Larey, a drámatanár dzsinn is mit művel, nyolc mondata van, pár belépője, és richtig mindet nagyon elkési. Az ügyelők megint megtaláltak engem, ha látom, hogy Aladdin sikálja a nyüves lámpáját, egyszerűen lökjem már be Larey-t a színpadra. A lámpa egyébként minden alkalommal szétesik Aladdin kezében, aztán csak les. A varázsdal jelenetben mindenki mást énekelt az utolsó sor helyett, „természetesen” én is. A csontvázas UV-jelenet harmatgyenge, minimáltánc lenne, de mivel három nappal bemutató előtt lett betéve… olyan is. A barlangot bedíszletezi a kórus, de a szünetben elmegy kólázni, és a kidíszletezésről megfeledkeznek. Második felvonás, You can’t stop the beat. Farah-t (a nagy, kövér lány, a gyűrű szelleme) betették a proszcéniumba riszálni, mert neki jó hangja van. Ez jó, de akkor vagy csinálja a mi korográfiánkat, vagy a takarásból énekeljen. C. W. és a teljes első sor négy ütemmel előbb fordult, a szöveget érteni nem lehetett. Előttem a kissrácok fordított kézzel-lábbal indítanak, én nem tudom, hogy jön úgy ki nekik, de én nézek ki hülyén, mert én térek el. Lenny mellettem hol velem van, hol velük, George-nak fogalma sincs a koreográfiáról. A pantomimjelenet. Maga a káosz. Ahogy ők próbáltak poénokat csinálni, úgy értékelődött fel az én szimpla néma jelenlétem. Arról szól, hogy én csinálom a figurákat, ők meg megpróbálnak felülmúlni azzal, hogy kivitelezik, tehát amíg én egy dobozt mímelek, addig ők igazi dobozba teszik Aladdin féltestvérét (van neve is, Wishee Washee… maradjunk a féltestvérnél). A lufis rutinnál elfelejtették bekészíteni a lufit, aztán nem is volt tervük arra, hogy fog kidurranni, mikor kilövöm egy láthatatlan íjjal. Jake, az egyik „járókelő” elejtette az összes pénzét, szanaszét gurult a színpadon. Nem érkezett előtte se hangeffekt egy másik poénjuknál, ők is várták, én is vártam, de nekem nem ciki, mert én nem függök tőle. Mikor kijöttem, bár szaladtam öltözni, meg sminkbe, mindenki megtapogatott, mennyire jó voltam, akik felismertek kínaiban az előadás végén, azok is jelezték, hogy tetszettem, Stacie is külön kiemelt, pedig elég éles nyelve van. Annyira elégedett nem vagyok, remélem, holnap jobb lesz. Ezután két Times jelenet következik, egyik hosszabb, mint a másik, csak hogy övé legyen az utolsó szó. A végén összejönnek Aladdinék, és amíg hazaérnek Pekingbe, Tim bejön, és negyedórában megénekelteti a közönséget, egy átírt gyerekdallal (az a kórus jobb, mint a mienk…), ezután hirtelen finálé. Itt Joel, és Stacie is bakizott, mert rossz nótát kezdtek el játszani, aztán a búcsúszöveg alatt elkezdték játszani a Jingle bells-t, amit csak utána kellett volna. Ezek után csak egy pár dícsérő szó Donnak, aki a gonosz varázslót játszotta, nagyon jól, és csodás hangja van, öröm, ha szólózik, sajnos csak egyszer, és Lenny, a tűzoltó-kiképző, aki erősen ötven felé közelít, és gondolta, kipróbálja a színházat, ha már itt van, és nagyon jól tette. Ügyes, feltalálja magát, néha ront, de ahhoz képest, hogy először csinálja, igazán figyelemreméltó. Aladdin is rendesen dolgozik. Más epizódszereplők nagyon jól teljesítenek néha, pl. C.W., mint Zaida, a varázsló asszisztense, vagy nagyon rosszul, mint a lólány a másik segéd szerepében. Fél nyolckor kezdtünk, és tízkor fejeztük be. Rengeteg gyerek volt, nehezen bírták, és sok üres szék is volt, pedig elvileg minden jegy elkelt. Nem volt hosszú tapsrend, de a végén ki kellett mennünk egy szál pendelyben a fagyba a színház elé, elköszönni a közönségtől. Robert, Tim férje végig ott meresztette a szemeit hátul ránk, és George nadrágjára. Eddig úgy tudtam, Tim a világosítóhoz ment hozzá, de nem, Roberthez, akivel Joel is járt régebben, vagy tudom is én (fura is volt, hogy elég neki egy világosító). Anne, a kiírt rendező nem volt jelen, csak Lavinia. Azt mondták, azért, mert a papája megbetegedett, és sürgősen Angliába kellett utazzon. A festős Cynthia pletykálta el Joelnek korábban, aki meg nekünk a kocsiban, hogy Robert ezt „szokta” mondani minden egyes rendezésénél (amit aztán Tim vesz át), hogy hihető, és érthető indokot adjon a távollétére.