Délután fél egykor indultunk, de én türelmetlen voltam, és már délben lenn álltam a kapuban, utazásra készen a kb. 20 km-re fekvő Doha falu kikötőjébe, az Entertainment Citybe. A társalgóban Yermekkel, a friss kazah sráccal találkoztam, mondta, holnap megy Khaldíyába, a főnökökhöz, hogy járhat-e még egyáltalán a mi csoportunkba. A késése miatta nem akarják befogadni a nulláról indult csoportba, miközben egy évig tanult már, és jobban beszél arabul, mint a két Yoshi együttvéve. Nem szalasztottam el egy potyanyelvlecke lehetőségét, azt, hogy „szeretlek”, valahogy úgy mondja a kazah ember, hogy „mjen szjene szjömön”. Imádom. Szegény lemaradt a vidámparki jelentkezésről, mert csak korlátozott számban lehetett rajta részt venni. Ott volt viszont két tajvani ismerősöm a középső csoportból, a bolgár Venci, és az ománi „olyan szerelmes vagyok, hogy meghalok itt belül mindjárt” Ayman. Beáll egy trabantkartonból készült, tehát erősen szétesőfélben lévő busz, mindenkinek leesett az álla, itt nem ehhez vannak szokva. Engem nosztalgia fogott el, az osztálykirándulóbusz ugyanilyen volt, és amikor már az ofő sem bírta cérnával, akkor beleszólt a hangosba, hogy „Aki mégegyszer megjegyzést tesz a sofőrre, vagy a buszra, az kiszáll, és tolja!”. Már majdnem fel is szálltunk rá, amikor megjött a megszokott Nissan-busz a megszokott indiai sofőrrel, és a megszokott fényképezőgépvirtuóz mushriffal, Sayyid Alival. Kb. huszonöten lehettünk, előre le volt már fixálva a dolog, a beugró is csak egy dínár volt, a jegyen szereplő három és fél helyett. Megjegyzem, egynél többet nem is ért. Az elején túlestünk a közös propagandafotón, majd Sayyid Ali bevezetett bennünket a parkba. Három téma köré van kiépítve, arab világ, nemzetközi világ, és a jövő világa. Először naná, hogy az arab világba, aminek közepén egy gyönyörű, keleti stílusú, belül csempézett, és festett McDonald’s étterem van, az újdonság a McArabia menü, és a datolyás pite. Nagyon jól alkalmazkodik minden a helyi ízléshez, a szénsavas üdítők többsége csak színezékből áll, és rágóguimízük van, de szeretik! A narancsos Fanta itt ízre higítatlan Jaffa szörp. Szindbádos szellemvasút, és egy teknő, ami ide-oda ugrál fel-le, bele kell ülni, és akkor nagyon jó lesz. Egy csapat arab lány ült benne, akik izgalmasabbnak találák, ha a biztonsági szabályokat egy vállrándítással elintézik, és középen riszálva próbálnak egyensúlyozni. Több sem kellett a huszonöt kannak, hujjongás, füttyögés, pofáraesés esetén taps. Az első játék, amit kipróbáltunk, a villanyautó volt, ezt mindenki szereti, csak a sor lassan haladt.

Két sor volt, az egyiket „családoknak”, meg nőknek, és gyerekeknek tartják fent, a másik sor csak a férfiaké. Hol az egyik sor megy, hol a másik. Hát juj mi lesz, ha koccanásnál kibomlik a kendő? Semmi, van alatta másik. Amelyik hölgy még így is feszeng, az jön hétfőn, az a nap csak nekik van fenntartva. Amikor sorrakerültünk, Sayyid Ali kéjes szemekkel kóstolgatott mindenkit a lencse túlvégéről, majd jól végezvén dolgát, lelépett azzal, hogy hétre értünk küldi a buszt. Ezzel csak az volt a probléma, hogy olyan négy óra felé már mindenki halálosan unta a parkot, és csak nem akart telni az idő. Miután azonban a mushrif elment, belevetették magukat az élvezetbe. Majdnem minden ingyenes belépés után, a nagyobb hullámvasutakra kell csak fizetni. Van Ikarus is, nem a busz, hanem az a tornyos forgós izé, csak itt Condornak hívják, de ugyanaz, mint otthon. Esztétikailag azonban katasztrófa a park, a „jövő” stílus annyi, hogy minden bádogból van, a nemzetközi, hogy a Burger King, és a Pizza Hut egy pagodaépületben vannak, szemben a kisvasút megállójával. Sajnos a pesti Vidámpark, és ezek az utazó kamionos rémségek stílusát vegyíti, hol piros, hol kék vasrácsok, a falra pingálva meg helyi nevezetességek, meg Dumbó, és más védett figurák torzított másolatai. Azt is mondták rá, hogy ez a legnagyobb, de ezt itt majd’ mindenre (főleg plázákra) mondják, és semmire sem igaz, erre sem. A bécsi Práter simán lepipálja, hangulatban, felszerelésben egyaránt. A többiek az extrémebb szórakozás kedvelői, én nem, az én vérnyomásom akkorákat tud bukni, mint egy-egy tőzsdeindex. A tajvani srácokkal felültünk egy kisebb vízitúrára, az egész egyszerűen szánalmas volt. Műanyagállat, és trafóház váltogatták egymást a pocsolya szélin, összesen egy madarat láttunk, („Nézd, az él!”) az is elrepült. A zebra sörénye partvisból volt, a csíkjai görbék. A kedvenc műanyag installációnk az volt, amikor két majom egy felfedezőt a fához kötözött, az egyik a kalapjával szórakozott, másik a puskájával.

Az ezt követő installáció egyébként King Kong volt. A hangszóróból dübörgő popzenét meg-meg szakította az imára hívás éneke, körhinta után irány a mecsetbe. Na, hullámvasút, mindenki azonnal, én köszi, erre inkább nem. Küzdöttem, hogy magyarázzam el barnabőrű testvéremnek, hogy alacsony a vérnyomásom, és ha felülök egy ilyenre, hozhatja a flóraszeptet. És nem értik, joggal nem értik, mert ha egy csapat ovis kissrác (!) felül, akkor én miért nem? Azt hiszik, büdös nekem a társaságuk. Az ilyen extrém meneteken túl azonban gyermeki öszinteséggel tapsikolnak annak is, ha elmegy előttük a kisvonat. Megint szétváltunk, tériszonyom ellenére a tajvaniak rábeszéltek arra, hogy emelkedjünk fel a bádogkilátóba, mert szép a naplemente. Ja, annak, aki nem tériszonyos, és azon izgul, hogy fennrekedünk, pont alatta lazulnak ki a csavarok, reped be a plexi, vagy lukad ki a padló attól, hogy a négyéves kínai kislány mellettem ugrándozik, és inog tőle a kasztni.

A tajvaniak azonban megismerkedtek a kislány családjával, még telefonszámot is cseréltek. A szerencsés találkozást (és földetérést) követően megint találkoztunk az arab csapattal, illetve csak egy részükkel, a másik részük felült egy Tornado nevű, nézni is szédítő pörgettyűre. Az egyik sráctól már korábban is lehetett hallani az efféle meneteken, hogy „gyorsabban testvérem, miért csak döcög ez a kordé?”, hát nyilván azon, amire mit ad ég, én is épp felültem, és a kapott turbó után szédelegtem hazáig. Ez a srác többedmagával mókázott a tornádón, majd megállás után, még a játékon egy laza mozdulattal lerókázta saját magát. Na, hol a flóraszept? Ezt fontosnak tartották a többiek videóra rögzíteni az utókor okulására, miközben szó szerint földön fetrengtek a röhögéstől. Jött a következő menet, három lány akart beszállni ugyanabba a kocsiba, a pillanat törtrészéig furcsán néztek, aztán sikoltottak, majd ők is röhögtek. Hát, annak a srácnak ma már nem kell ebédjegy. Ez mindenki számára elég tanulsággal, és nevetnivaló témával szolgált, megvártuk a buszt, és szépen eljöttünk. Amíg vártunk, megint találkoztunk azzal a kínai családdal, az ugróskislánnyal, kiderült, van egy tündér kisöccse, aki most tanul járni, na, az egyből közönségkedvenc lett, az előbb a hullámvasúton őrjöngő srácok most kézről-kézre adták a kis aranyost, és mind végigcsókolta. Látod kiskomám, nem csak te büfizel fel dolgokat, hanem a Múszá bácsi is! Vacsoránál végre találkoztam Yoshival, mondta, hogy harmadikán lesz Ksawery neve napja, ünnepelnünk kell. Minden bizonnyal elvisszük valahova, csak az az egy bibi, hogy nekem aznap próbám is lesz. Ja, és a hét humora: Ksawery boldogan újságolta új ötletét: blogot indít Kuvaitról. Majd belinkelem.