Kihagytam a „nagyon régi dolgok”-kal teli Tariq Múzeumot, a kínaiak, bocs, tajvaniak se mentek, és ha ők nincsenek ott valahol, az már nagy szó. Igazából el is aludtam. A színházba se hívtak festeni, így maradtam itthon. Tanulni kellene a hétfői nagy számonkérésre, és meg kellene írni a kérdőív kiértékelését szépen Badrnak, mert hétfő éjjel próbálok, és biztos, hogy Yoshi akkor akarja megcsinálni. Holnap első utam Mohamed Sultanhoz vezet, mert a tartózkodási engedélyem lejár. Megkapom a bitáqám, este elszaladok, a telefonos arcába nyomom, és szép az élet. Na persze. Elég kiábrándító volt két nap után ismét menzakaját enni, ez visszahúzott a földre. A tajvaniak panaszkodtak, hogy valami négusbuli volt tegnap, ordítoztak, és mindenki visszakiabált éjnek évadján az ablakból, egyrészt kuss, másrészt őket miért nem hívták meg? Én valamiért nem hallottam, de láttam korábban, tudom, milyen, nem olyan, mint a társasházban Manyi néni, aki bömbölteti a Szerencsekereket, kimegyünk a gangra, rákiáltunk, vagy becsöngetünk háromszor sejtelmesen, és meg van oldva szívrohammal, nem, hanem felsikongatnak ők a rekedtes hangjukon a tizedikre is, hogy ők nem is hangosak, csak jól érzik magukat, bűn ez, testvér? Pedig estére a baromi melegből baromi hideg lett. A baromi maradt.