Yaqoob ma nem jött be órát tartani, ez azért is dühített, mert rég voltam ilyen álmos, mint most. Feladat azért volt, írnunk kell a tegnapi kurta könyvvásárról. Ezt mindenki ejtette, én elaludtam. Ma hallottam az első pletykát, hogy elkészültek a bitáqa madaniyyák, meg a tartózkodási engedélyek (meg hogy minden hó tizenegyedikétől lehet átvenni az ösztöndíjakat…). A tajvani Ali zizegett, hogy egész éjjel a tőlem kapott zenéket hallgatta. Puhatolóztam nála, hogy is van ez a tajvani-kínai dolog, mert Tajvan hivatalosan Kínai Köztársaság, és ott is kínaiak élnek. Ők ugyan azt mondják, ha kérdezik, hogy tajvaniak, de attól még kínaiak is valahol. Azt hiszem, kb. olyan ez, mint ami az osztrákok-németek közt van, a sógorok osztráknak tekintik magukat, nem németnek. Ibrahim sem jött be, pedig húsz percet vártunk rá, majd mint a többiek, Yoshival leléptünk Badrnak kérdőívezni. Nem kellett tíz perc, hogy végezzük, csak tíz papír volt hátra, Yoshi inkább az öt fiút vállalta, és én is szívesebben keresem a lányok társaságát. Nem néztem még át őket, de láttam, mára is jutott pár túmkrúz, brádbitt, ándzsílínádzsúlí. Visszamentünk, az osztály előtt találkoztunk Badrral, aki szemrebbenés nélkül csipegetett Yoshi Burger Kinges rósejbnijéből. A háttérben állt a bál, Dumbledore Ibrahim tajtékzott, miért mondja Piton Badr, hogy hagyjuk el az iskolát (minket nem zavar, mi mind herripotterek vagyunk, mit nekünk a Tiltott Rengeteg, ugye), Badr is tombolt, Ibrahim miért, és egyáltalán hogyan tudta meg ezt az egészet, majd viszonozta a tüzet, hogy milyen alapon szól bele más az ő tanítási stílusába? Ibrahim nagyon precíz, ha a jelenlétről van szó, mert mint mondja, övé a felelősség, ha valami történik, és szerintem fixa ideája, hogy valami történni is fog. Az persze mellékes, hogy mire a sakanból odaérünk a suliba, hány veszély leselkedik ránk: nyitott csatornafedelek, Nissan buszok, a hallgatók dzsipjei, vagy a török Aliban támad fel a vágy, hogy elkísérjen. Fulla meghívott holnapra, mert a héten japán-koreai filmfesztivál van, holnap a Ghost című koreai filmet adják Khaldíyában, angol felirattal. Jöjjek el, lesz ingyen kaja is. Ott a helyem. Hazajöttem, megpróbáltam magam Mohamed Sulatannál. Nem kérdezett semmit, meglátott, hellyel kínált, matatott a papírok között. Már azt hittem, igen, de nem. Jöjjek vissza jövő héten. Most látom azonban, négy nap múlva lejár a vízumom, úgyhogy nem ártana holnap visszamennem, hogy iparkodjon. Láttam, újabb sakan kirándulás van kilátásban, holnap lehet menni fél KD-ért korcsolyázni este (a mushrif biztos megint fotózni fog, kellenek a vigyorgós hasraesések a jövő év ösztöndíjasainak), de már odaígértem magam Fullának, szombaton meg a Tariq Múzeumba visznek. A hivatalos közlés szerint „nagyon régi dolgok” vannak ott. Hát, kíváncsi vagyok, milyen cserépdarabokkal akarják kiszúrni a szemünket, mert mennék díszletet festeni a színházba is… Az, hogy választanom kell a programjaim között, rémes, de ez azt jelenti, hogy van életem. Még ebéd előtt elszaladtam Keifánba, a postára. 1 kg-os ajánlott levél haza négy és fél dínár, és mintha ez nem lenne elég, kifele jövet egy tündibündi homokvihar jött velem szemben. Ezellen még védekezni sem lehet, bár annyira nem volt erős, akkor lesz érdekes, ha felerősödik a szél.