HTML

300 nap Kuvaitban

"Zavarban voltam, mert épp imaidőben értem haza, és az emeleti imaszőnyeg csupán két méterre van az ajtómtól...richtig ilyenkor nem találja a kulcsát az ember..."

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Címkék

Címkefelhő

Friss topikok

2007.11.22. 19:56 -md-

Ötvenkilencedik nap – Filmfesztivál és eredményhirdetés

Felerősödött a szél. Indulok hazulról, kibe botlok, Mohamed Sultan jön velem szemben, nagy meglepetés volt, eddig csak az irodájában ülve láttam, most már tudom, van lába, és használja is néha. Yaqoob tegnap befutott azért egy pillanatra, és jelezte, hogy ma is elfoglalt, de Ibrahim majd beugrik helyette. Ma három órát töltöttünk el vele, ő is nagyon fáradt volt, és ez azért elég nagy dózis bárki személyéből. Műsor megint volt, mert a fél társaság elment tegnap Badrnak kérdőívezni, ő meg állítólag keresett, és a társaság fele ma is hiányzott, mert tudták, hogy nincs Yaqoob. Ibrahim mint egy smasszer gusztálta a társaságot, ki van jelen, ki nincs, ki késik, Yoshihirot el is kapta, szegény pára sosem késik, most is csak tíz percet, és végig kellett hallgatnia Ibrahim drámáját. Ha kérdez a többiekről, azt mondjuk, nem tudjuk, noha azért sejtjük, hogy a másik alszik, de mi nem vagyunk cseh lányok. Tartott az óra, egyszer csak Ibrahim felkapta a fejét, és felkiáltott: „Abd ul-Fattáh, Abd ul-Fattáh!”. Ekkor ismeretlen eredetű lángok csaptak fel a szemében, és izzó fejjel annyit mormolt félhangosan: „Megszökik!”. Kiszaladt, és a zavartan mosolygó Zekivel a karjában tért vissza. Mondta a szünetben, hogy késett ugyan, de a másik terem felé indult, ahol elvileg lennünk is kellett volna. Fullával megbeszéltük, hogy este hatkor kezdődik a film Khaldíyában, legyek ott, egyébként holnap visszamennek a könyvvásárra, az ő sakanuk ad néhányuknak egy buszt, és egy sofőrt, ha gondolom, vegyek szoknyát, kendőt, majd ők falaznak nekem. A tajvani srácok is mondták, hogy vissza akarnak menni, csak nincs mivel. Mondtam, miért nem próbálunk meg mi is buszt lejmolni, ha már összeálltunk páran. De kiváló ötlet ez, benne vagyunk, csak intézd el. Kössz. Yoshihikot környékeztem meg eztán, mert hallottam, hogy valami helyi haverja furikázgatja a filmfesztiválra, és ha már úgyis odamennek, hátha van egy szabad helyük, ha már újabban gyakorlatilag korrepetálom Yoshit arabból. Még párszor figyelmeztettem a mai nap, és láss csodát, lesznek olyan kedvesek, hogy elvisznek engem is Khaldíyába, sőt vissza is hoznak, ha minden jól megy. Józsi barátom, aki nagy hazai rajongója a koreai filmeknek mondta, hogy az „apuci” szó koreaiul is ugyanazt jelenti. Ez olyan gyöngyörű hibbantság, aminek feltétlenül utána kellett járnom, Azíza ráborult Farídára a röhögéstől, mert tényleg így van, igaz, ott „apu” jelentéssel bír, és „apuzzi”-ként ejtik ki. Ma kellene megcsinálni a kérdőív kiértékelést, jó lenne ebéd után, de Yoshinak programja van, úgyhogy erre fog elmenni az éjjel. Egész nap sebes szél fúj, csak zárt ajtóknál lehet valahogy meglenni, akkora homokvihar van. Az ég barna. Mi is barnák vagyunk, nem maradt üres testnyílásunk mire hazaértünk, mert bárhogy kanyarodsz, mindig szembetalálod magadat a viharral. Megyek, kérdezem a mushrifot a buszról, elirányított ezügyben valami Sayyid Alihoz, aki az adminisztrációs első emeleten székel, Mohamed Sultantól nem messze. Amikor megtaláltam, felismertem benne a propagandista főmushrifot, kezében a fényképezőgéppel. Minden probléma nélkül, folyékonyan elmondtam, mit szeretnénk (arabul!), bólogatott, majd közölte, hogy minden nap megy a könyvkiállításra egy buszjárat, a héten van még nyitva, holnap négykor indul busz a sakan mögűl, és hétre tér vissza, sőt, még pénteken is megy még egy utolsó. Szerencsére annyira még nem tudok arabul, hogy kérdőre vonjam, kopasz hercegem az Ezeregyéjszakában, ugyan miért nem teszed ezt közzé, hogy a diákok is tudják? Megköszöntem, eljöttem, továbbadtam, mindenki boldog. Elvileg.

Apropó, felkerült egy kép Inesről, egy másik koreai lányról a Ki kicsodába, így a kezdő csoport már teljes, és úgy véltem, Sayyid Ali is bőven megérdemli, hogy szerepeljen. És ez még nem minden! Mindannyiunk örömére már van képem (ha rossz is) Salahról, az ötödik tanárról, a fekete dzsókerről, a diákok terrorizálójáról, és a világra fütyülés helyi sztárszólistájáról!

A filmfesztivál. Yoshi ígérte ugye, hogy idejön hozzám ötre, negyed hatig vártam, már azt hittem, elfelejtetett. Megyek a szobájába, hogy ráborítsam az asztalt, erre nem ott parádézik egy gitárral az öliben Haddzsival, egy Rashid nevű sráccal, meg az általam ismert viselkedésre egyik legparasztabb emberrel, az egyik orosz diákkal, komolyan mondom, hozzá képest én francia vagyok. A srác késik, aki elvinne minket, de Yoshihiko persze nem tolta oda a képét hozzám, hogy ezt jelezze. Hamar meguntuk a várakozást, és Rasíd is vállalta, hogy elvisz minket, Yoshihiro is jött végül, ketten ültünk be a tizenkilenc éves srác bőrüléses Hondájába. Meg kell jegyezzem, igazi úrvezető. Odaérünk, szerencsére még nem kezdődött el, Azízáék köszönöttek bennünket. Fulla megajándékozott kb. két kilónyi Korea útikönyvvel, és egyéb promóciós anyaggal, nagyon szépek, és hasznosak is. Elkezdődött a film. Ez életem egyik meghatározó filmélménye volt, azt hiszem. A címe nem The Ghost, ahogy azt értettem Fulla szájából, hanem The Host. Műfaja nincs, Bong Joong-ho, a rendező közreműködött íróként is, ez a harmadik filmje. Úgy kezdődött, hogy egy vegyi labor (természetesen nyugati) főnöke utasítást ad a munkásoknak, hogy a lejárt mérgeket, és vegyi anyagokat öntsék a Han folyóba. Ebből aztán kifejlődött egy kb. 10 méter hosszú, halkinézetű, de kb. tíz lábbal, és még többször ennyi foggal (asszem három szája volt, ja, és akrobatikázni is tudott) rendelkező mutáns szörnyeteg, aki a film első tíz percében vígan lakmározott a parton előle menekülő koreai köznépből. A következő pillanatban, mintha nem hevernének szanaszét előemésztett emberi torzók a pázsiton, átvált az egész egy nagyon idióta vígjátékra, tíz percre. Ezt a két műfajt váltogatták két órán keresztül, tízpercenként. Én gyűlölöm a horrorfilmeket, én azért nem fizetek, hogy halálra rémisszenek, vígjátéknak meg nagyon elborult volt. És mindig a legváratlanabb pillanatokban váltott, a fejemet fogtam. A „kedvenc” részem az volt, amikor híre megy a városban, hogy valami halálos vírus terjeng, mindenki kis maszkot hord az arca előtt, állnak a buszmegállóban, esik az eső. Az egyik fickó hirtelen köhögni kezd, mindenki diszkréten arrébbhúzódik. Köhög tovább, leveszi a szájellenzőt, hirtelen elmúlik a köhögése, kiköp egyet az útra a pocsolyába. Ekkor elhúz mellettük egy busz, és a pocsolya tartalmát mind a buszmegállóban állókra zúdítja. Ezen röhögni kellett. Nem azért, mert muszáj volt, hanem mert viccesen jött ki, bármilyen brutális is volt, de állítom, ez a film beteg. Tele volt logikai buktával, de ez az egyik dolog. A másik, hogy nagyon profi, minden kameramozgás a helyén van, sejtet, és a grafika is csúcs volt, nem sajnálták a pénzt (a legnagyobb költségvetésű koreai film, bár nemzetközileg csak középkategória), és visszatérve a történetre, még emberi sorsokat is sikerült belecsempészniük, a csőlakó kissrácot, vagy a nagyapát, aki régi jó szokás szerint mindenkit meg akar vesztegetni. Még egy amerikai volt benne, epizódszerep az elején hősködött, de végül a szörny megette. A nézőtéren a nők visítoztak, mikor lecsapott az az izé, én leginkább azt nem bírtam feldolgozni, mit keresnek 6 év körüli (!) koreai, és arab gyerekek a vetítőteremben. A film korhatára minimum 18, ha nem inkább 21, de én is rosszat fogok álmodni attól, hogy a monstrum kihányt néhány emberi tetemet a csatornába, a gyerek örülhet, ha nem áll meg a fejlődésben. Mintha ez nem lenne elég, a fősárga, a koreai operátor, nem nevezném mozigépésznek, mert laptopról, és projektorról néztük a filmet, szórakozott a felirattal. Negyedóránként, tízpercenként megbabrálta, odalett az angol felirat, de bejött helyette a koreai percekre. Ez nagyon idegesítő volt, mert mindig a legjobb részeket találta el. Később mondta Yoshi, hogy azért csinálta a marhája, hogy a csúnya szavakat, amiket mondanak koreaiul, ne értse a közönség a feliratból. Ehhez inkább nem fűzök hozzá semmit. A film 14 díjat nyert a Wikipédia szerint, és további kilencre jelölték, de ami ennél is érdekesebb, igaz más rendezi, de jövőre jön a folytatás. Ó, jaj, meg kell néznem. Bármilyen iszonyat volt maga film, nem mondhatom róla, hogy rossz volt, és azt sem, hogy nem élveztem néhol… de nagyon beteg.  Kijöttünk, épp elkészült a svédasztal is, amikor történt valami.

Egy kis kitérőt teszek most, mivel főként a barátaim olvasnak, és ezt úgyis elmondanám nekik, így kivételesen megejtem itt. Történt pedig, hogy tudomásomra jutott, az ELTE diákjainak drámaíróversenyt hirdetnek. Nosza rajta, gondoltam megpróbálom, október ötödike volt a határidő, délben. Egész nyáron törtem a fejem, mit írjak, végül lett egy ötletem, még tetszett is, de „túl jó volt”, nem gondoltam, hogy meg bírom csinálni. Törtem tovább, de semmi nem jött, és közeledett az időpont, közben mégis megpróbáltam amit kigondoltam, de hatalmas ökörség lett belőle, már az első fél oldal is zagyva volt. Négy nappal a határidő előtt gondoltam, ennek már annyi, úgysem leszek képes megírni, hagyom a fenébe. Ezt bírtam kb. negyedike délutánig, amikor már azon emésztettem magam, mekkora egy állat vagyok, hogy ezt a lehetőséget kihagyom, ki tudja, mikor adódik még egy ilyen alkalom. Negyedikén négy óra felé leültem, és elővettem azt a zagyva fél oldalt, meg az egy oldal jegyzetemet, volt egy szituációm, meg két ködös figurám, akikről annyit tudtam, hogy férfiak, egyik fiatalabb, a másik öregebb. Nyolcig nem keltem fel a székből, mint a villám elszaladtam enni, mert még nem álltam sehogy, majd eltökéltem, hogy ezt az éjszakát erre szánom. Hajnali kettőig megint csak írtam, semmi koncepció, semmi ív, csak, hogy valamennyire legyen benne logika, meg bonyodalom, de meg tudjam oldani, hogy be tudjam fejezni másnap délre. Hajnali kettőkor elmentem aludni, hajnali négykor felkeltem írni. Megállás nélkül komponáltam, már nem láttam ki a szememen, de olyan tizenegykor végre leírtam „FÜGGÖNY”. Na, akkor elölről az egész, próbáltam csiszolni, majd szaladtam az Internet place-re, hogy elküldjem a megadott címre, ez sem ment simán, mert először haza kellett küldenem, és otthonról küldték el nekem. Déli tizenkettő előtt öt-hat perccel el is ment, összecsapva, kidolgozatlanul. Hazamentem, és megnyugodva eldőltem aludni, gyakorlatilag másnap keltem. Bár ne keltem volna, mert lelkiismeretfurdalásom volt, hogy ilyen trehány munkával próbálok nevezni, meg se mutattam ám senkinek, szerintem szégyellnivaló, teljesen amatőr hibákkal teli. Azóta elő se vettem, nehogy ezen emésszem magam, már nem is emlékszek nagyon, mit írtam, jobb is. Ma volt az eredményhirdetés, a húgom ment el helyettem, és közvetlenül a film után kaptam meg az smst, hogy harmadik helyezett lettem. Hát, a film többé nem volt érdekes, mert nyakába ugrottam mindenkinek, akin nem volt kendő. Mindőjüket a szívembe zártam, a koreai csajokat, a japán srácokat, mert mind kivételes emberek. Yoshi tudott arról, mit műveltem, meg Ksawery is, már két napja kérdezget, van-e már eredmény, sajnos ott voltak, amikor elküdtem az írást, és túl fáradt voltam ahhoz, hogy hazudjak nekik valamit, így beavattam őket. Mindenki nagyon büszke rám, és ez elég bátorságot ad, hogy újra elolvassam, amit írtam, és kijavítsam a hibáit. Sajnos, megkaptam büntetésem is egyúttal a trehány munkámért. Az oklevelen, amit kaptam, hibásan tüntették fel a mű címét („Kultúrház” helyett „Kultúrköz”. Vajon ez utóbbi mi lehet?). Nem otthon vagyok, nem tudok mit tenni, írok egy e-mailt a címre, de félek, azt már nem nézi senki, mert csak azért hozták létre, hogy odaküldjük az írásokat. Aki hallja, kérem, adja át, semmi mást nem szeretnék a Jézuskától, Télapótól, a köztársasági elnök úrtól, más egyéb mondai, mesebeli, vagy transzcendens lénytől Karácsonyra, mint ugyanezt az oklevelet, de az írásom helyes címével ellátva. Én is azok közül való vagyok, akik sose nyernek semmit, ez is nagyon meglepett, nagyon örülök neki, és csak az unokámnak szeretném majd megmutatni, látod, ennyit bírt a nagyapa. Minden tiszteletem a zsűrié, a szervezőké, biztos nekik is kismillió más, és jobb dolguk volt, nem hibáztatok senkit, de ez nagyon rosszul esik. Kicsit olyan, mint anyámnak van egy boltja, Kézműves Szalon néven, és mittomén, megjelenne valahol Fércműves Szalon néven. Nem ugyanaz.

1 komment

Címkék: lanyok tanora elmentem japanok


A bejegyzés trackback címe:

https://300nap.blog.hu/api/trackback/id/tr2238638

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Józsi 2007.11.22. 22:45:29

Gratulálunk a díjhoz! Sok-sok hasonló kövesse! Persze csak címelírás nélkül;-)