HTML

300 nap Kuvaitban

"Zavarban voltam, mert épp imaidőben értem haza, és az emeleti imaszőnyeg csupán két méterre van az ajtómtól...richtig ilyenkor nem találja a kulcsát az ember..."

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Címkék

Címkefelhő

Friss topikok

2007.11.17. 18:23 -md-

Ötvennegyedik nap – Stacie sulija, és Joel lakása

A mai próba nem Ahmadiban, a színházban volt, hanem a New English Schoolban, ahol Stacie tanít, mert valami rendezvény van a színházban. (a „Deal or no deal” megy, ez az Áll az alku című tévéműsor élő változata, 1000KD-t is nyerhetsz, a belépő 5KD, de kis vacsorát kapsz a szünetben) Joellel is fél órával később találkoztam, és így ha kapkodva is, de tudtam ebédelni. Megálltunk félúton vízért, és üdítőkért, ez a színházban mindig van, most nekünk kellett gondoskodni róla. Joellel beszélgettem, és szóba hozta, hogy ő hivatalosan nős. Nagyon meglepődtem, mert nyilvánvaló, hogy a másik végéről fogja meg az ütőt, nem mondja ki, de ez mindeki számára látható. Annyi a történet, hogy Amerikában tanított zenét, és azt szabták feltételélül, hogy házas legyen. Az egyik közeli barátnője, egy egyik ágról mexikói nő, aki jónéhány évvel idősebb nála, és nagyon szereti önmagáért, vállalta ezt a feladatot, Joel azt mondja, olyan, mintha lenne egy nővére. Szegény, biztos nem könnyű neki, főleg olyan gondolkodású emberek közt, mint teszem azt Ali, aki ránézésre annyit mondana, olyan, mint a sivatag, homokos, és műveletlen, majd eltekintene attól, hogy emberi lényként kezelje. A brit suli több kisebb épületből áll, azt hittem, tornateremben próbálunk majd, mint odahaza szokás, nem, mindegyik épületben (!) van színpad, oldalszínpadokkal, zongora, és van egy csodás balett-terem is, ahol Larry jazzes koreográfiájával küzdöttünk. Az iskola gyakrolatilag a gyerekek által készített rajzokkal, és ákombákomokkal van dekorálva, ez nagyon tetszett. Larry szegény ma nem volt jó bőrben, így igyekezett kihasználni, rámbízta Alant, a kórus másik fickó tagját, hogy csiszoljam a tánctudását, meg én emlékeztem legjobban a lépésekre, bár én sem mindegyikre. Ő is kínosan ügyel, hogy a lányok lányos mozdulatokat tegyenek, a fiúk fiúsakat, egy hullámról szó sem lehet nálunk. Volt egy arab-angol fickó a kórusban, az csak azért jött ma, hogy bejelentse, nem tud szerepelni, a többiek nem tudom merre voltak, de megint fogyatkoztunk, ketten voltunk hímek Alannel, aztán neki is előbb el kellett mennie, így gyakorlatilag szólót táncoltam volna, de Larry beugrott mellém a próba erejéig. Lavinia is megjegyezte, mennyire jól táncolunk együtt. Visszatért viszont a Lólány (szemét dolog így csúfolni, bocs), amikor forog, vagy perdül, olyan, mint a Tasmán ördög, forgószélként tör-zúz a színpadon. Larry előreállított, hogy lessenek rólam a többiek, nagyon fura érzés volt elöl állni, mert én vagyok a legmagasabb, és a tánctudásom se olyan, amivel meg lennék elégedve. Ehhez képest Joel mondta, hogy tegnap beszélgetett Laviniával, és Anne-nel, hogy kicsit aggódnak, hogy én ennél a színvonalnál jobbhoz vagyok szokva. Mondtam, aggódni nem kell, imádom, és az, hogy csinálom, feledtet velem minden mást (tudom, hogy sokat kritizálom őket írásban, ilyen a fránya természetem, de nagyon szeretem csinálni, és talán tényleg nem kellene őket ilyen szemmel nézni, és ennyit gonoszkodni). Azért nem ártana több odafigyelés, nem úgy, mint a múltkor, hogy elcipelem minden motyóm, meg egy hetet gürcölök, oszt jaj, bocs. Kezdenek óvatosan közeledni felém a kórustagok, ma Maryammal, egy örmény lánnyal beszélgettem, imponált neki, hogy nem vagyok sötét Örményországból, és ő is, mint minden örmény nagyon büszke rá, hogy ők voltak a világ első keresztény állama. Drága volt, kérdezte mit csinálok itt, tanítok? Nem, ellenkezőleg. Szerencsére nem fogjuk a You can’t stop the beatet énekelni, csak táncolunk rá, ez jó. Lavinia is koreografált egy extra számot, amiről eddig szó sem volt, (ő már a negyedik koreográfus, azt hiszem) a My Fair Ladyből a Get me to the church on time-ot. Valami nagyon sramlira vették a figurát, és a tánc is, jaj, nem jut eszembe, az az Oktoberfestes német csapkodós, pacsizós valami lett, szőrnyű. Beszélgettem Larryvel, egész pontosan ő mesélt magáról, az egész családja táncos, Dél-Afrikából jött, és az ő műfaja a hip-hop, országos harmadikak voltak odahaza! Lehet, ezért kérdezte Anne a meghallgatáson, hogy állok a hip-hoppal. Kérdezték, mit csinálok holnap, mondom kirándulok, miért? Á, nem, semmi menjek csak, csak kellene ember díszletfestéshez-építéshez. Nem akartam szabadkozni, de nem is kellett, azt mondták, a tanulás az első, igaz, a Kuwait Towersnek ehhez semmi köze nincs. Jövő héten viszont, ha nem lesz dolgom, biztosan megyek, mert kezdik észrevenni, hogy a bemutatóig hátralévő három hét nagyon kevés. Tiszteletjegyet úgy néz ki, nem kapok, és aki látni akar, annak gyorsan kell jegyet foglalnia, mert Joel szerint már kevés a szabad hely. Majd mondom a többieknek, hogy sajnos négy dínárt kell áldozzanak, ha kíváncsiak rám, képzelem, hogy fognak ennek örülni. Példamutató a segítőkészség, és a kedvesség a csapatban. Joel mondta Anne-nek, és Laviniának, hogy általában nem jutok ebédhez, erre azok felháborodtak, miért nem mondtam ezt előbb, majd ők hoznak nekem rendes kaját, nehogymár ne egyek! Mondjuk nem tudom, mit értenek rendes alatt, de a jövő héttől külön gondolnak rám. Joel a másik, adni akart nekem egy nem használt SIM-kártyát, hogy tudjak telefonálni, még feltöltőt is vett nekem, de már régen használta, így lekapcsolták, majd fel is hívta a telefonszolgálatot, hogy mit tegyen. Nem lehet vele semmit tenni, de nézd már, milyen rendes. Érdeklődött a hazai középsulikról, megvannak-e azok a sztereotíp figurák, mint amik az amerikaiakban vannak, és amikről legjobban a fertelmes „tinivígjátékokból” lehet tájékozódni. Náluk ez volt, tehát külön kasztot alkotnak a sportosok, vagy a zenészek, meg a „kiégettek”, ez utóbbi jelentette a narkós-piás reszlit. Mondtam, ilyen élesen elválasztva nincsenek, de azért mintha valami lenne, bár közel sem ilyen, mint Amerikában, no persze zülleni bárhol lehet. Aztán vannak-e lövöldözéses iskolagyilkosságok. Mondtam ilyen aztán nincs. Az amerikai számára ezt nehéz volt elképzelni, számomra meg a sulilövöldözést nehéz elképzelni. Azt hiszem, most én vagyok a szerencsésebb. Joel az USA alkotmányára fogta, mert van benne egy olyan passzus, hogy mindenkinek joga van fegyvert viselni, hogy megvédje saját magát, és birtokát, amíg mentálisan egészséges, vagy efféle, ebből következően rengeteg embernek van, tehát a büdös kölök felmászik a szekrény tetejére, elemeli apu pisztolyát, és megvan a másnapi főcím. Minálunk ennyire nem rossz ugyan a helyzet, de dióhéjben elmeséltem neki, miről „híres” mostanság Olaszliszka. Segítettem felvinni a hangszereket a lakásába, alig nagyobb, mint az én szobám, egy zongora, és kották mindenütt, de kis tüchtig, mutatott képeket az unokaöccseiről, és persze az esküvői képet a feleségével, majd hazahozott. Itthon szóltam a mushrifnak, hogy holnap mennék a tornyokhoz, előre kellett kifizetni a féldínáros belépőjegyet, nagyon rendes volt, egydínárosból adott vissza, majd meggondolta magát, és teljesen apróban adta, hogy ha buszoznom kell, legyen nálam.

Szólj hozzá!

Címkék: szinhaz


A bejegyzés trackback címe:

https://300nap.blog.hu/api/trackback/id/tr74232292

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.