A menzán mától az eddigi Haya helyett Arwa márkájú ásványvizet adnak, két okból sem örülök neki. Az egyik, hogy a Haya 6 decis volt, ez csak félliteres, de a nagyobb baj az, hogy más az üveg formatervezése, és az Arwás üveg nem áll meg a Hayásokon, és így nem tudok tornyot építeni. Badr kérdőívén kellett dolgoznunk a héten, erre ma kitalálta, hogy akkor próbáljuk ki élesben is. Tíz tesztembert kellett találnunk Yoshival, akik próbaképpen kitöltik a kis mozis-filmes közvéleménykutatást. Badr nem mondja, de nyilvánvalóan kedvel engem, mert a többiekhez képest nagyon jól megy a nyelv (ami ugyan nem kunszt a kezdő csoportban), és a témánk is jó. Van talán 6 csoport 6 témával az osztályban, abból 3 kapásból a nők jogaival, vallással, magánélettel, családdal foglalkozik, no nekem eszembe sem jutott ilyen kényes, és gyakorlatilag felesleges témát javasolni Yoshinak (az az igazság, hogy hamar kitanultam, hogyan kell a japán lelket befolyásolni). Szerintem utálják ezeket a kérdéseket, mert minden külföldi erre kíváncsi, és ezt nem lehet úgy feltenni, hogy ne legyen benne valamiféle bunkóság, hogy vadidegeneket kérdezgetsz a magánéletéről, meg a világnézetéről, aztán meg fanyalogsz, hogy júj, középkor. Csak magamból indulok ki, mert én közép-európai lélekként sem szeretek efféle dolgokról beszélni, gondolom itt ez halmozottan igaz. Persze Ászia, a német muszlim lány, és Kautha, a pakisztáni konzervatív matróna kapásból a nők jogait választotta, mint az apácák a szexshopban, uralja őket valamiféle bizonyítási kényszer, hogy bebizonyítsák a nem muszlimok számára, igen, nekik milyen jó. Nemhiába megy el annyi idő a kérdések összeírásával, mert Badr a felét őrjöngve kihúzatja, hogy ilyet nem lehet kérdezni, ha meg lehet is, úgysem fog rá válaszolni senki. Kényes dolog pl. a nemzetiség kérdése, mert a kuvaiti állampolgárságot még nem kapta meg, viszont itt él vagy tíz éve, és rosszul esik, azt mondania, hogy nem kuvaiti, hanem mondjuk egyiptomi, szóval ezzel vigyázni kell. Nekünk ilyen problémánk nem volt. Badr elküldött bennünket az egyetemre, hogy ott a menza előtt próbáljunk klienseket találni, és vasárnapra vigyük neki az eredményeket, különben nagyon megharagszik, talán meg is öl. Ha már úgyis arra jártunk, és ott voltak a lányok is, Azízával vetettem magamnak abból a mennyei fagyicsodából három gombóccal. Utána eszméltem csak, ez milyen amatőr hiba volt, hát holnap énekpróbám lesz, és talán nem volt jó ötlet (de mekkora élvezet, mint Salieri, és Vénusz mellbimbói az Amadeusban!). Visszatérve a kérdőívhez, Yoshi vállalt ötöt a fiúknál, én meg ötöt a lányoknál. Csupán tíz percig álltam a lánybüfé bejárata előtt, de minden lány olyan meglepetéssel vegyes furcsa tekinttel nézett, mintha nem lenne rajtam ruha. Találkoztam Badrral is, nem tudom mit keresett ott, de látott munkában, ez jó, mondta a lányoknak, töltsék, töltsék, mert ő az én professzorom. Ez hatott. Hamar végeztünk, pár előzetes benyomás a tesztválaszokból (mi lesz itt, ha élesben megy, tömegesen, jajajj): ötből egy lány volt eddig, aki nem volt hajlandó odaírni a nevét, mert ebből, és a tanszékből már be lehet azonosítani. A kivelhová – szociológiai részére még nem akarok most kitérni (semmiképpen nem lehet majd ebből, vagy a későbbiekből messzemenő következtetéseket levonni semmiről, ez csak „játék”), mazsolázzunk inkább a filmekből. A fiúké annyira nem érdekes, kedvenc film pl. a Gladiátor, Braveheart, tehát azok a filmek, ahol a férfi attól férfi, hogy kinyírják a családját, aztán ordítva mészárolhat kedvére, amíg ki nem nyírják őt is; és persze arab filmek, amikről nem is hallottunk, de igyekszünk utánanézni. Kedvenc színész Bruce Willis, és „túmkrúz” (mire erre rájöttünk, hogy ez van odaírva…). A lányoké, hát, ott is a negyvenes szcientológus viszi a pálmát, ötből hárman írták, a másiké egy arab, egyvalaki írta, hogy kedvenc színésznője „Jnever Loppes”, kedvenc színésze pedig James Bond.

A mai vacsora közben a tajvani Kerím egyszercsak csámcsogva elkezdte ütlegelni az asztalt, de vagy három percen keresztül ugyanazzal az erővel. El nem tudtam képzelni mi baja van, ott ültem az asztal szélén (kellő távol, hogy ne egyen le), mégis az egész étkezdében egyedül én néztem rá furcsán, mi az isten baja lehet, senki mást nem érdekelt, ki csinálja, és miért csinálja, amit csinál. Nagyon komor arca volt, így végül úgy döntöttem, nem firtatom a miértet. Ez biztos egyike volt azon pillanatoknak, amik az emberi elme összetettségét hivatottak bizonyítani, bár egy csendesebb bizonyítéknak jobban örültem volna, mint Conan, a barbárnak.