HTML

300 nap Kuvaitban

"Zavarban voltam, mert épp imaidőben értem haza, és az emeleti imaszőnyeg csupán két méterre van az ajtómtól...richtig ilyenkor nem találja a kulcsát az ember..."

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Címkék

Címkefelhő

Friss topikok

2007.11.14. 18:55 -md-

Ötvenegyedik nap – Yalla, yá duktúr!

Ma történt először, hogy a napocska nem perzselte tövig fejünk búbját, és nem préselt ki belőlünk több liter izzadságot, mégis egész kellemes huszonöt fok van így november közepén. (Hallottam a hazai időjárásról, úgyhogy nem pukkasztom tovább az otthoni cidrizős -latyakos olvasótábort.) Ibrahim ma megkérdezte, kinek mi a véleménye az itt folyó oktatásról, senki nem mondta, hogy kiváló, olyan háromnegyedes az átlag egy ötös skálán, de inkább hármas. A miértet firtatva először a tollak problémaköre merült fel. Fehér műanyag tábla van, amire ezzel a spéci filccel kell írni. Ez a banda olyan béna, hogy nem ügyel arra, hogy rápattintsa a kupakot, (a filc pillanatok alatt beszárad) és olyan sóher, hogy nem akar új filceket venni. Ez lassan egy hónapos állandó játék, Badr szokott rajta nagyon kiakadni, és egész akrobatikus elemekkel tudja egy laza mozdulattal a kukába hajítani a vackokat. Mikor jeleztük Ibrahimnak, jó lenne, ha egy működőt itthagyna Badrnak a következő órára, hogy csóri tudjon mivel írni, felhúzta az orrát, hogy Badr majd vesz magának, ha akar. Szórjuk a pénzt, de filctollra nem adunk, tiszta sor, nem? Végre volt ma egy rendes poénja is Ibrahimnak, mivel mindenki aludt lélekben, átkeresztelte (félholdalta) a Markaz al-logátot Funduk al-logátra, nyelvi központról nyelvi szállodára. Ez otthon biztos nem sokat jelent, itt mi többet látunk benne. Azíza, a huszonhétéves koreai keresi újabban a társaságomat, próbál tanítgatni több-kevesebb sikerrel. Imádtam, amikor azt mondta nekem koreaiul, hogy „oppá!”, ami olyasmit jelent, bátyám, de a szó hangalakja a magyarban ugye egész mást jelent. Fulla kérdezte, van-e vallásom, hát, ő, izé, ő viszont protestáns, az apja lelkész Koreában. A többi lány szaladt oda, egymás szavába vágva kérdezgettek, ma játszok-e, mondom hol, hát a pályán. Ma van a nagy tanár-diák focimeccs. Hogy ebben mi a jó, hát nem tudom, de tessék engem kritikával illetni, mert a focit minden körülmények között megvetem. Nekem ahhoz közöm nincs, és nem is hiányzik. Ez a lányokat először meglepte, mert olyan hímnemű egyeddel, aki ne gerjedt volna be, ha labdát lát, vagy csak említik neki, még nem találkoztak, majd magukon nevettek, hogy ezt sejthették volna, amilyen furcsa vagyok. Azt viszont megígértem, hogy ennek ellenére kimegyek velük szurkolni. Az egyik csapatnak azért, hogy ne kapjon infarktust, a másiknak azért, hogy „véletlenül” rúgjanak már bele Salahba, ha látják. Van a közelben parkoló, ahol a meccs után jókat lehet bunyózni, úgy tudom, az is kellék, ital az nincs, ezért nem is lesznek szétverve a metrószerelvények (vagy azért, mert erre nincs is metró?), és rasszista jelszavakat sem fogunk skandálni, így lehet, nem lesz olyan, mint szokott. Sajnálom, hogy a „foci” szóról azonnal a szállóigévé vált „Fradi B Közép” jut eszembe. Ez rossz így, de ha valakinek ez nem tetszik (ráadásul joggal), annyit tudok csak mondani, hogy kérje számon a felelősökön. Nem tudom, hány, de egész sok játékos volt, gondolom azért mentek olyan sokan, hogy egyszer legálisan vehessenek fel rövidnadrágot, ha már elhozták ugye, valamire legyen jó. Fél négykor kezdődött a meccs, meglepően pontosan, legalábbis a Tulláb (diákok), vagy ahogy én gúnyoltam őket a „Sakan Sakálok” (nem volt nevük, hát adtam egyet) pontosak voltak. A tanárok csapata végül az egy szem Khálid nevű tanárunkból állt, akit senki nem ismert meg rövidnadrágban-pólóban, a mi szemünk a fehérhez szokott. Ibrahim is benézett, hóna alatt egy egérkislányos füzettel, sajnálkozott, hogy mennyi munkája van, majd elment.

Badr egészségi állapota biztos nem engedi meg a játékot, ő el sem jött (vagy a lustaság miatt? Amikor a könyvtárba sétáltunk át, ami sréhen szembe van a sulival nemegész 80 méterre, ő inkább beült a dzsipjébe, és azzal tette meg az utat.), de a nagy csalódás Yaqoob volt, akinek semmiféle indoka nem lehetett a távolmaradásra (Salah sem jött el, de ebben semmi meglepő nincs). A meccshez kiváló volt az idő, a stadionban kilenc négyzetméteren lehet látni megint a bölcs vezérek feltupírozott képmását, a fű pedig… valódi volt, de ahogy ültünk rajta is azt hittük, hogy műanyag.

Nem próbáltam meg még poénosan sem kommentálni a meccset, lövésem sincs róla, itt is olyan szakszavakat használtak egymás közt a játékosok, mint otthon, teszem azt: „csocsi, hoci a bubit!” (próbáld megkeresni az állítmányt). Eljött nagyjából mindenki, hacsak nézőnek is a tajvani brigád, de még a cseh lányok is odavonszolták magukat, persze nem maradtak végig, és köszönés nélkül távoztak. Egyedül Ali „hiányzott”, nem tudni, miért, hiszen a múltkor már pompázott Beckhamnek öltözve, de jobb is, hogy nem volt (a lányok sem szeretik). Beállni természetesen nem mert volna, mert ő Ali, ha meg be is áll, öt perc múlva lecserélik, és végig ott jártatja nekünk a bagólesőjét, aminek a vége az lett volna, hogy kimegyek vele a parkolóba. Én a csajokkal valami őrült hangulatban randalíroztam, a hasunkat fogtuk, majd a másik hasát, hát még akkor, amikor a hirtelen felbukkant helyiekből összeverődött „tanárok” csapata magára húzott egy bugyirózsaszín általvetőt, hogy megkülönböztessék magukat (ekkor kapták tőlem a Rózsaszín Párduc csapatnevet, megy a Sakálhoz, nem?).

Burcu, Viktória, Paulina meg a koreaiak voltunk a kemény mag, hullámoztunk, kajabáltunk, táncoltunk, és persze röhögtünk, mint a fakutya. Az első félidő izgalmasabb volt, a másodikat észre se vettük, hogy elkezdődött. Szegény ördög Ksawery valami émelyítően ügyefogyott, nyersen mondva béna játékos. Annyira lelkes, és annyira igyekszik, de ez nem az ő játéka, a második félidőben három labdát adott el, aztán ahogy jöttünk haza panaszkodott, hogy önzőztek a többiek, senki nem akart neki passzolni. Hozzáteszem, könnyű nekem a pálya széléről pofázni.

Khálid, a tanár nagyon élvezte az egészet, látszott is rajta, de ő egy normális ember, akinek nem büdös leereszkedni a tanítványok közé, és játszani velük. A másik Khálid, a koreai rendőr is csak néző volt, mint én, együtt marháskodtunk. Hát Fulla hogy szurkol… aki eddig nem ismerte, az most megjegyezte egy életre, mert ő torkaszakadtából sivalkodott ám mindenkinek, yalla yá Takumi, yalla yá ustází! Vannak szaftos kisvideóim, igyekszek Youtube-ra feltölteni. És a meccs eredménye –oh yes- 5 (vagy hat) -1 a „tanárok” javára.


Ps.: Kiképeztem a Ki kicsodát.

Szólj hozzá!

Címkék: kis herceg lanyok fotok tanora


A bejegyzés trackback címe:

https://300nap.blog.hu/api/trackback/id/tr44229184

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.