Csak mint eddig, ha kedd, akkor Zsákbamacska, ha péntek, akkor színház. Aladdin énekhangja megjött, juhé, viszont úgy örülnék, ha hangsúlyozna is, rögtön értelmet adna annak, amit mond. Ma teljes fegyverzetben és feleszerlésben jelentem meg próbán, Lavinia kérte a múltkor, mert mindent látni akar. Alaposan feldühített, mert most meg ő nem jelent meg, a többiek rólam mit sem tudtak, így hiába készültem. Tim is csak késve jelent meg, mondta, hogy nagyjából kikristályosodott, mit akarnak tőlem, négy pantomimrutint, meg zsonglőrt, ez már biztos, (meg hát Isten tudja, emlegettek bűvésztrükköt is a keleti varázslónak, ugye) gyakorlatilag lesz egy kis magánszámom a kórusmunka mellett. Klasszikus francia hagymaárusnak pantomimesnek akar látni, hogy a logika fonalán ez mekkora gubanc, már meg sem kérdem, szép vagyok, okos vagyok, nem kérdezek, csinálom. Lehet azonban, hogy neki lesz igaza, a többiek nagyon hisznek benne, hogy Tim mindig tudja, hogy mit csinál, és elvégre ő ismeri a helyi közönséget. Megint fogytakozott a kórus (kiesett a lólány, jeee), de nőtt a dalok száma, megpróbálkoztunk a You can’t stop the beattel, rémes volt magunkat hallani, és mintha ez nem lenne elég, ezt, a finálészámot akarják entr’actnak, második felvonás nyitánynak, ráadásul Larry egy lebutított Chicago- koreográfiát tett rá. Larry aztán odafordul hozzám, és azt mondja:  „Te… te, igen. Te tudsz táncolni! Joel, nézd!” Joel: „Tudom.” A múlt heti koreográfiákat majdnem mindenki elfelejtette, jó részét sajnos én is, erre csináltak rá egy újat. Tim is beugrott, ő már a harmadik koreográfus,a Hamupipőke varázslódalát állította be, nem tudom, Mary Poppins-e, vagy A muzsika hangja inkább, mindkettőben van gyerekmasírozós-éneklős rész, azt hiszem, hát ez is olyan. Hazafelé Joel, és Stacie áradoztak, mennyire tetszek nekik a színpadon, de én egyáltalán nem érzem kielégítőnek a teljesítményem. Joel bókjaival, és kilóival utaztunk haza, elmondása szerint tíz éve, amikor idejött, még kétszázat nyomott, mostanra lement százötvenre. Nem mondtam neki, de én alig saccoltam volna többre százhúsznál. Nagyon kedvesek mind, akik a színházhoz tartoznak, és a hangulat is jó, de félek, kicsúszunk az időből, ha a próba tempója nem változik (ma is húsz percbe telt, mire a többiek megismerték a fésűben haladás intézményét).