HTML

300 nap Kuvaitban

"Zavarban voltam, mert épp imaidőben értem haza, és az emeleti imaszőnyeg csupán két méterre van az ajtómtól...richtig ilyenkor nem találja a kulcsát az ember..."

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Címkék

Címkefelhő

Friss topikok

2007.11.08. 19:32 -md-

Negyvenötödik nap – Fizikaóra

Szegény Badr tanárúr, megint kórházba kellett mennie, Ibrahim helyettesítette. Fő témája az volt, hogy tizenöt éve leszokott a szénsavas üdítőkről, majd az arab nyelvi kurzus keretében megtanította, szerinte hogyan kell helyesen fogat mosni. A déli óránk a középső csoporttal összeolvasztva zajlott, ők éppen olyasmi témát csinálnak, mint tömegkommunikációs eszközök, ki mennyit néz tévét, mit néz, stb. Az egyik cseh lány, előttük ültem, nem láttam, melyik, akkor véresen komolyan feldobta, hogy a tévé a sátán (nagyon jól beszélnek, tehát nem hiszem, hogy kitérő válasz lett volna, vagy véleményszűkítés, mert ez egy egyszerű szavakból álló egyszerű mondatszerkezet). Mi derül még ki róluk, hogy szektások? Dögevők? Az egy szem pakisztáni asszony (középkorú nő, de ösztöndíjas) vadul helyeselt. Legnagyobb meglepetésemre pont Ibrahim világított rá kis konyhafilozófiával, hogy nem a készülék a rossz, hanem a program, vagy a hírek, stb. Yoshi röpködött, de szó szerint, ahogy én szoktam, mert talált egy rögbicsapatot, és hétfőn megy edzésre. Neki ez az élete, és nem volt rossz látni, hogy nem csak én tudok kiugrani a bőrömből. Bármennyire taszít, és utálom azt a sportot, öröm volt nézni, ahogy nem lehet leültetni, legalább annyira be volt zsongva, mint én, amikor a színház összejött, ha lesz meccse, megyünk a többiekkel neki pompomozni, ez természetes. A Névtelen Csoki Szomszéd szerencsére lemondott a múltkori tortáról, hogy majd én megsütöm neki, nem, most palacsintát akar sütni. Elküldtem bevásárolni, a szódavízzel bajban lesz. Délután lementem kukázni, mert a legegyszerűbb dolgok még mindig hiányoznak néhány kellékhez, pl. 20 cm drót, azért meg nem fogok bebuszozni a városba, hogy vegyek egy egész spulnit, meg vissza. Itt már azért is megbámulnak, mert elmerülök, és nézem a földet egy pillanatra, azt hiszik, bajom van, most sem tudták hová tenni, miért mászik a fehér ember a kukába. Senkit nem izgatott fel a meghirdetett Scientific Club, kicsit előbb lementem, ott találtam Takumit, kérdezte, hova megyek, mondom, jaj, ő is jön, meg szól az afgán haverjának is. Ott lóg kint majd’ egy hete a faliújságon, oszt mégse nézte senki, a japánok, meg Ksaweryék figyelmét is én hívtam fel rá. Ez is nagyon hazai dolog ám, a figyelmetlenség, utána nem járás, csak én meg tudnék tölteni egy másik blogot az ilyen történetekkel. Az utolsó pillanatban megjelentek végül a tajvaniak is, pont egy busznyian indultunk útnak. Nem mondhatnám, hogy rendes kutatóintézet lenne, inkább iskola, kiállítóteremmel. Először a csillagvizsgáló. Egy fokkal jobb csak, mint a Planetárium volt a Nemzeti Múzeumban. Napóra, amiből kilopták a pöcköt, hungarocell „holdfelszín”, strandlabda földgömb, amin több magyar város is fel van tüntetve, abszolút kedvenc a „Dedrecen” nevű hely volt, és a következő: egy illusztráción egy meglepett arcú Spielberg-dínó gondolkodik el egy pillanatra létezésének célján, vagy épp értelmén, miközben metorzápor hull köré, és egy szikla tetejéről egy másik, csőrösdínó néz le rá szánalommal. Ennél kicsivel élvezetesebb volt, amikor felmentünk a kupolában található obszervatóriumba, na, az igazi nagy kukker, nyitható tetővel, mindennel. Az egyik csoki azonban úgy gondolta, meg kell tapogatnia minden érzékeny műszert, így magát a távcsövet is, aminek a kukkerrésze, ahová belenézel, kioldódott, egy métert zuhant, és hangos koppanással ért földet. Őt hirtelen más irányú tudásszomj öntötte el, és gyorsan eltűnt onnan, mi meg, akik láttuk, nem bírtuk nevetés nélkül. Volt egy tényleg jó része is a dolognak, kivittek egy teleszkópot az udvarra, és mindenki kedvére nézegethette a csillagokat.

Közben időről időre a mushrif (portás), meg az a kedves, de biztos, hogy borzasztóan simlis fickó  a vezetőségből, csinált képeket. Nem is jött velünk, a kis fehér mercijével, baseball sapkában, drága amerikainak látszó ruhákban volt jelen, és mindenkit méregetett. Mintha hallottam is volna a mushrifot, amint összehúzódva odamegy hozzá, és torokhangon azt krákogja: „igen, gazdám!”.  A mushrif fotózott, állandóan, mindenkit, tízpercenként beállítottak mindenkit mosolyogni, most a teleszkóp elé, most a díjak elé. Gusztustalan. A programfüzetben a tavalyi képek ugyanilyenek, „a Mókus őrs látogatáson a Dózsa téeszben”. A baseball sapkás főnök külön figyelt engem, mert látta rajtam, hogy nem rajongok ezért, és épp a villanáskor fordulok hirtelen hátra, hogy „jaj, mit is mondtál, ne haragudj”. Efféle ámításokban nem kívánok részt venni, csak azért szerveznek valamit, hogy fotózzák, és aztán magukat ajnározzák, mennyi mindent tesznek ők a hallgatókért. A következő terem gyakorlatilag egy szakközép szertára volt, ahol egy kissrác, Yusuf önjelölt idegenvezetőként magyarázta el a napelem működési elvét.

A tanárúr vette át a szót, és fizika főbb ágaiból emelt ki egy-egy apró kísérletet, vagy demonstrációs eszközt. Megint morcosan nézett a főnök, hogy nem csodálkozok rá a soros kapcsolásra kellőképpen. Én szerettem a fizikaórákat, a többiek láttak most ilyet először, és lassan meguntam a többiek „tapsikolok, mert periszkópot látok”, hozzáállását.

Az utolsó szekció volt a robot tanszék, ott csak gyerekek voltak, valami foglalkozás, vagy miféle, kis köpenyben, forrasztópákával a kezükben. A tanár egyiptomi volt, és bár megkérték, hogy irodalmi arabot beszéljen, a szakzsargonnak köszönhetően gyakorlatilag angolul beszélt. A túra jó volt, ingyen volt, ennyiért még egész érdekes is volt, sok hasznos szót tanultam, pl. anyacsavar, áramerősség, napfolt. A kínaiak utazni akarnak a szünetben, Európába, ők oda se jutnak el minden nap, Bécsen, vagy Prágán gondolkodtak. Budapest egy percig sem merült fel bennük komolyan, és nem azért, mert nem reklámoztam eléggé. Mekkora hecc lenne, mennék velük haza? Végül Prága mellett döntöttek, bár bőven sajnálhatják, hogy kihagyják Bécset. Mondtam azonnal, épp tudok arra egy kiváló kis ifjúsági szállást, adom a címét. Otthon Yoshi még mindig röpködött a rögbije miatt, meg egy hete az egyik nagykövetségi emberével zenél, japán punk rockot. Amikor meséltem neki, mi volt, sejtette, hogy efféle lesz, aztán volt egy jó poénja, ha ilyen színvonalú az Állatkert is, mi lehet benne? Teve, talán egy elefánt, megint teve, a többi skorpió. Megint beszélgettünk, mondta, hogy egy évig tanult eszperantót az egyetemen, igaz, már nem sokra emlékszik. Kérdezte Ksaweryt Zamenhofról, az meg azt mondta neki, hogy zsidó, és az a zsidóknak készült nyelv. Ezzel teljesen meglepte szegényt, mert ez fel sem merült benne, hogy Ksawerynek mégis vannak ilyen begyöpösödöttségei, mondtam, én már akkor csalódtam benne, amikor a Nemzeti Múzeumban csípőből zsidózta a számára ismeretlen fizikusokat. Nem értem, nem.

1 komment

Címkék: kis herceg fotok tanora elmentem japanok


A bejegyzés trackback címe:

https://300nap.blog.hu/api/trackback/id/tr76222747

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ecó 2007.11.08. 22:45:35

A Miért? forgatáson is strandlabda volt a földgömb, úgyhogy ez nem helyi sajátosság.... (sajnos)
süti beállítások módosítása