Ibrahim kitalálta, hogy rendezzünk még egy osztálykirándulást, mindenki helyeselt, még jó, mert lehet a Zöld szigetet nézzük meg, azt a mesterséges valamit a tenger partján. Ibrahim is odavan a tengerért, mondta, annyira, hogy az internetes azonosítói is általában tartalmazzák valamilyen formában a „seabird” szót. Szerintem még ma este is a cipőméretemen rágódott, mert vásárlós szerepjáték volt, és meg akarta venni, de amikor megmondtam a méretet, leesett az álla. Otthon kétszer esett meg így a történet, ahogy ezt elmesélem, a kérdést úgy tették fel, „Te jó ég, hányas lábad van neked, ötvenhatos???” és a válasz ez volt rá: „Nem, egy másik forradalom, a negyvennyolcas”. A lányok találtak meg a szünetben, bizalmasan, egyesével, előbb a hogylétemről érdeklődve, majd közelebb hajolva gratuláltak a szerkesztett képeimhez, bár a lelkükre kötöttem, hogy nem én csináltam. Badr szegény beteg volt, most jött ki tegnap a kórházból, és egy újabb nyelvi versenyt helyezett kilátásba. Hazatérvén jelentekeztem holnapra a „Scientific Club” látogatására, ez az első sakan által szervezett út, vagy legalábbis az első, ami publikus, sajnos lenne más dolgom is, de ezt nem akarom kihagyni. Próbáltam rábeszélni a többieket, de senki nem lelkesedett érte annyira. Délután bementem a városba, a szúkban, és a kínai piacon kutatni újabb kellékek után. Egyedül, de nem is hiányzott senki.

Sokkal jobb eredménnyel zárult, mint a tegnapi Ikea. Egyszerre éreztem magam kartalan, lábtalan fekete lovagnak a kellékeim nélkül, és MacGyvernek, mint a világ végén fogpiszkálóból házat építő szerencselovagnak. Jó vételeket csináltam, és még egész jó dolgokat hozok itt össze a nulláról, a legkülönbözőbb dolgok alkotórészeiből. A halálom, amikor az eladó megkérdezi, mire kell, ezen már otthon is fennakadok, mert hülyén hangzik az igazság, elképzelni nem tudja, talán meg sem érti, ha elmondom. Ha otthon ez a helyzet, ne várja itt tőlem senki, hogy beavatom. A vásárolt tárgyak közül egyet sem fogok rendeltetésszerűen használni, némelyiket nem is lehetne. A kedvencem az a négy teniszlabda, amit zsonglőrlabdának vettem a kínaiaktól, az egészet százötven forintért. Másra amúgysem jó, teniszre meg végképp nem. Először is nem gömb, hanem inkább dodekaéder, másodszor meg nem pattog. Zuhan, és becsapódik. Röhögnivaló. Este aztán későig ezermesterkedtem, nagyon remélem, nem hiába.