Fulla, a koreai humorzsák megkért, mutassam meg neki az aláírásomat, mert neki nincs, csak simán leírja a nevét a koreai jelekkel. Megnézte, látszott rajta, hogy nem olyat kapott, amilyet várt, elkérte, és egy pillanat múlva megböködte a vállamat, hogy nézd ezt! Tökéletesen odahamisította, hibátlanul, ránézésre. Mondom, ezt hogy, erre „hát ilyet mindenki tud”, mondom fenéket. Odaírtam egy másik nevet, azt is tökéletesen, pillanatok alatt. Gyanakodtam, hogy ez nem lehet véletlen (és mostmár másik aláírást kell használnom, mert aláírja a csekkeket, és csak lesek), de nagyon szűkszavú volt, annyit sikerült kiszedni belőle, hogy festő szeretett volna lenni. Holnap első dolgom lesz valahogy egy szekérderék önbizalmat belenyomni. Remélem, nem hamis illúziókba fogom rángatni, mert nem tudom, milyen tudás, képesség kell ahhoz, hogy valaki festő legyen, de őszintén csodálom mindazokat, akik ilyet tudnak, mert nekem semmi ilyen látásom nincs, nem úgy, mint egyik kedves hennás barátomnak, aki szintén csodákat művel szerintem. Megkérem Fullát, hogy fessen nekem valamit (vagy hamisítson egy Renoirt), és majd igyekszek puhatolózni, miért is nem jött össze neki, mert nagyon érdekel, szerintem csodálatos. Ma már végre mindenki megkapta a pénzét, helyrebillentek a lelki egyensúlyok. Nekem kellett ma vásárolni menni a kis műsorhoz, Ksawery csapódott hozzám, illetve megegyeztünk, hogy este megyünk, erre öt óra felé, amikor én az igazak álmát aludtam, rámtör, hogy kész vagyok? Teljesen. Elindultunk, kicsit rizsázott, majd végre rákérdezett, hogy miért is nem szeretem Alit? Irigylem, mert toleránsabb tud lenni vele szemben, de én sajnos allergiás vagyok a hülyékre (…és Kuvaitig kell jönnöm, hogy ne tüsszögjek annyira…). No, először bementünk a városba, hogy kifizesse a hazarepjegyét, december 21-én indul, és pont egy hónap múlva jön vissza. Utazgatni akar utána, Jeruzsálemet szemelte ki magának, de nem tart vele senki. Engem érdekel, nagyon is, csak nem tudom, vállaljam-e a kockázatot vele, mert hiába tapasztalt, ha egyszerűen mindig beletenyerel valamibe. Bementünk az al-Muthanna Complexbe, a bevásárlóközpontba, és megmutattam neki azt a csodálatos fagyist, ahol a múltkor élvezkedtünk. Ezt most sem lehetett kihagyni, és mot szemfülesebbek is voltunk, lenyúltuk a kiskanalat. Nem szoktam reklámozni, eddig is csak egy hely volt méltó rá, hogy név szerint emlegessem korábbi élménybeszámolóimban, (az osztrák Rosenberger – lánc) de ha valaki élete során azzal a márkával találkozna, hogy „Baskin31Robbins”, hát ki ne hagyja, ha kell, adja el a pénztárcáját, meg a ruháit is, mert ott fagyizni kell. No, taxit fogtunk, mentünk az Ikeába, ott jó cuccok vannak. Mondta a kis hercegem a taxisnak, hogy kapcsolja be a taxiórát, és váltig bizakodott, hogy úgy olcsóbb lesz, mint előre kialkudott összeggel, ehhez képest fél KD-vel többet fizettünk, mint amit ki tudtunk volna alkudni. Figyeltem, nem írtunk le bélcsavarodásnyi köröket, jól mentünk, de valami úton-módon tuti meg volt buherálva az a taxióra. Félek, kicsit untattam, amíg én műsort építettem a fejemben, különböző dolgokat matatva, a termés annyira nem volt jó, de azt hiszem, össze tudok hozni valamit. Ksawery próbált segíteni, dehát ez nem az ő műfaja, mégis kedves gesztus volt tőle. Hazafelé aztán ismét jött a taxidráma. Amelyik megállt, a hülye indiai vagy azt se tudta, merre van Shuwaykh, vagy két és fél dínárt kért, és sértődötten elhajtott, amikor a reális ár mellett kardoskodtunk, a taxióra „természetesen” egyikben sem működött. Közben nem messze az úttól találtam egy kátyút. Igazi kátyú volt, az a „rendes”, mély kráter, ami telement vízzel, én gyanútlanul beleléptem, és bokáig elsüllyedtem. Ezen vagy húsz percig röhögtem, mert senki nem számít Kuwaitban ekkora tóra a sivatag közepén, és Monty Python óta a spanyol inkvizícióra. Szegény Ksawery még csak le sem tagadhatott, hogy „nem vele vagyok”, mert egy lélek nem volt 500 méteres körzetben. Aztán csak egy indiai lett a sofőrünk, simán rámondta, hogy tudja, hol lakunk, közben gőze nem volt, ez is csak ott derült ki, hogy olajozottan haladtunk, gondolom saccra, az egyetem sarkáig, és ott egy hirtelen mozdulattal nem az egyetem területére, hanem be a városba vette az irányt a balga. Ksawery ezt észre sem vette volna, így én kedztem sápítozni, ember, vissza! És akkor ilyet szól utána, hogy így akarta Alláh, hogy késésünk megmentsen minket valami nagy veszedelemtől. Na és megment téged is a zabos közép-európaiaktól, barna angyalom? Egy ötvenet mutatott az óra, önkényesen kétharmadot fizettünk, nem szólt semmit, otthagytuk.

Siettünk vissza a sakanba, mert már kilenc felé járt az óra, és csak addig van vacsora. Bele se mertünk gondolni, mi lesz, ha csak rizs maradt. Akkor inkább az éhkoppot nyelni. Én épp elkaptam az utolsó turnus utolját, szerencsére egész ehető volt a menü, és sokat is kaptam, inkább, mint megmaradjon a nyakukon, és ezt adják reggelire is. Ksawery, aki előbb hazament tollászkodni egy viszlátot, és egy halaszt (vége) kapott, kezébe nyomtak valami péksüteményt, meg pár kólát, és elküldték. Én ettem, de sokkal jobb esetben én sem voltam, mert az egyik konyhás ott állt a hátam mögött, és nógatott, hogy mi lesz már. Én láthatóan ütemesen szoktam táplálkozni, mégis lekapcsolja a villanyt, és félpercenként odajön emlékeztetni, hogy „tömd befelé”. Betömtem, eljöttem, és azzal a lendülettel el is dőltem.