Épphogy csak feleszméltem reggel, Ksawery kopogtatott hevesen az ajtómon, hogy hurrá, gyorsan, mehetünk a pénzért, tíz perc múlva találkozunk odalent. Ha megfelelő a motiváció, én mint a gömbvillám tudok működni, és a pénz itt megtette a hatását. Összekaptam magam kevesebb, mint hét perc alatt, és szaladtam lefelé, ahogy megbeszéltük. Ksawerytől jön sms (a hazai telefonvonalamra, mert a másik csak ébresztésre jó, amíg nincs személyim), hogy bocsesz, elmentem a busszal, fél óra múlva jön a következő. Semmi kedvem nem volt reggelizni, egy bungee-jumpinggal felér, ha itt reggelizel éhgyomorra, meg találtam is egy másik buszt (ezek az egyetemi kisbuszok, amik a campusok közt cirkálnak). A kapuban felpattant rá a tajvani Ali, meg a haverja, akit jobban bírok, mint őt, de nem tudom a nevét, és pofátlanság egy hónap után megkérdezni. Egyébként ezzel a problémával nem vagyok egyedül, csak kevesen merik bevallani, Yoshiék is mindig kérdezgetik, hogy ez ki, az ki. Társaságuknak nagyon örültem, mert ők már többször megfordultak pénzért kuncsorogni, és tényleg alaposan el volt dugva a kifizetési osztály, talán nem is véletlenül, csak az kaphat fizetést, aki bizonyítja, hogy érdemes rá, mert megtalálta a helyet, vagy jó serpája van, mint nekem a tajvaniak. Ott a török lányok egyik felével, és indonéz barátnőinkkel találkoztunk. Minden flottul ment, nem kellett pecsét, még vízum sem, csak egy útlevélfénymásolat, és már számolták is a kezünkbe a ropogós, érintetlen tízdínárosokat, szám szerint huszonegyet. Az ugyan nem derült ki, mi a hivatalos jogcíme ennek a pénznek, első havi ösztöndíj, vagy hellópénz, vagy vöröskeresztes segély az éhező egyetemistáknak (az az Angelina Jolie ide is jöhetne, ne csak a nyomorult afrikai gyerekeket csókolgassa, hanem minket is), de örültünk, hogy kezünkben van végre. Hihetetlen volt látni a többieken, hogy nemzetiségtől függetlenül ez mindenkit az egekbe repít. Késtünk így Yaqoob órájáról, de nem maradtunk le semmiről, hacsak arról nem, hogy egy új japán lány érkezett. A két Yoshi persze azonnal rávetette magát, végül kiderült, hogy van itt valami libanoni férje, vagy efféle, és ezért tanul, nem ösztöndíjas. Egy óra szünetünk volt, ekkor a társaság másik fele döntött úgy, hogy megostromolja Khaldíya pénztárgépvárát, én meg addig bekukkantottam a campus könyvesboltjába. Mit tagadjam, kicsit égette is a zsebemet az a sok pénz, és olyan jó könyveket láttam… végül egy kis helyes mellett döntöttem, majd amikor láttam, hogy a pénztárgépbe negyven százalékos (!) diákkedvezményt ütnek be, sarkon fordultam, és feltankoltam néhány otthon egyáltalán nem kapható gyönyörűséggel. Arab irodalmat alig árulnak ott, ez szomorú, mert jó olcsó bolt ez, van viszont bőséggel szakkönyv, geológia, és gyógyászat témakörökben. Kicsit késtem sajnos Ibrahim órájáról, ő tartotta, mert Badr ma gyengélkedik szegény. Burcuék nem, Yoshiék viszont visszajöttek Fulláékkal órára Khaldíyából, de ők nem kaptak pénzt, és állítólag Yoshi nagyon ideges volt emiatt (ami érthető is; hozzáteszem, amilyen izompacsirta, nem szeretném idegesen látni), mert csak úgy elhajtották őket, hogy bocs, nincs több készpénz. Ami önmagában is őrület, mert egyrészt volt szó arról, hogy csekken kapjuk, másfelől meg ott volt náluk az ösztöndíjasok teljes listája, nehogymár egy szorzási művelet ilyen bonyolult legyen, ennyien jönnek, ennyi jár nekik, így készülök. Ibrahim elmondta, hogy január hetedikéig tanulunk, nyolc-kilenc-vagy épp tizedikén vizsgázunk, utána mehetünk Isten hírével, mert csak február 17-én kezdődik majd a második félév. Na, ebédnél befutott Ksawery kissé ziláltan, elnézést kért, hogy tojt a fejemre, nem gond, mert látszott nincs rendben vele valami. Gondoltam, meginvitálom ebéd után, mutatok neki pár képet, Mohamed Sultant, ugye a fanclubjával, Burcu, az „elnökasszony” istenit mulatott a szerkesztett képeimen, gondoltam a kis hercegnek is tetszeni fog, és talán felvidítja egy kicsit. Így is lett, odáig van érte, és ki is bukott, mi a baja. Ez ma nem az ő napja, mert kétszer is kiakasztották. Az egyik az a büdös szuka cseh lány volt, a szőke. Myrna, aki a középső csoportba jár, lassan már egy hete nem volt órán, szegénynek gondjai vannak. Errefelé mindenkinek vannak, ez természetes, mindenki tök megértő, biztos történt vele valami, nem tudom, vagy sokat vállal, mert közben tart két órát a kezdő csoportnak is, bár már mi is rég láttuk. Kérdezi Salah a középső csoportot, hogy hol van Myrna, erre az a ribanc felpattan, és a sápító hangján elkezdi vigyorogva mondani, hogy hát, biztos a sakanban alszik, mint mindig. Hogy lépne bele valaki az arcába, hogy lehet valaki ekkora genny? Én nagyon nem bírom a török Alit, mégse jutna eszembe soha ilyen megáltalkodottan viselkedni, hogy „Ali nem jött órára, biztos tovább nőtt a szemöldöke, és bebábozódott”. Nagyon örülök, hogy Ksawery azért normális ember, és kiakad ezeken. Én is, ahogy mesélte. A másik, az is érdekes, de nem egy súlycsoport, erről már sírtam én is korábban. Ksawery új még a tajvani srácok étkezési szokásaiban, és a gyomra felfordult attól, ahogy esznek, tátott szájjal, közben gargalizálva, stb. Kellemeset csalódtam Ksaweryben. Mondjuk ez utóbbit legalább akkora sérelemként hánytorgatta fel, mint a cseh cemende esetét, pedig azért nehezen hasonlítható. Remélem, ha jobb kedve lesz, pontosabban ítéli meg a dolgokat. Mielőtt elment, elhatároztam, hogy szólok a portásnak, mert biz nem nyílik az ablak. A kilincs valami vacak, erőlködtem vele, semmi, Yoshi is próbálta, ő talán kétszer olyan erős, mint én vagyok, de semmi. A portás nem volt, viszont ott volt az ismerős biztonsági őr, akinek párszor az agyára mentem Ramadánkor, hogy mikor lesz már kaja, az egyik indiai melóssal telefonozott épp. Bizony, úri mulatság errefelé telefont pittyegtetni, és kit érdekel, ha valaki épp akkor panaszkodik az ablakra? Nehezen bár, de megmozdultak, és magukhoz véve egy másik melóst, aki a probléma hallatán már röhögött (?), Ksaweryvel elindultak felfelé, közben hogyhogy, hogy nem, hozzánkcsapódott Ayman is, te jó ég, hogy fognak ezek mind beférni a szobába? Bejön a melós, látja, hogy ez nem nyílik, húzza-vonja, majd hirtelen rácsap egy irgalmatlan nagyot a kilincsre, ami egyszeriben kinyitja az ablakot. Mindenki röhög, rácsap mégegyet, az bezárja az ablakot. Kipróbáltam, én is csaptam egy emeletrázósat, és működött. Csuda egy ablak ez.