Kisebbfajta zendüléssel indult a mai nap, Mohamed Sultan visszadobta a fél lánytársaság fényképét, mert másfél centivel kisebb volt, vagy fehér volt a háttér, esetleg nem fordultak bele rendesen a fényképezőgépbe, vagy csak azért, mert már hármat visszadobott, a negyedik se legyen már jó. Ezekről a feltételekről a lányok mint kiderült, nem is tudtak. Hiába, a legértékesebb dolog errefelé az információ, és minden pletykát meg kell hallgatni, hátha annak van igaza. Burcuval elhatároztuk, alapítunk egy Mohamed Sultan fanclubot, elnökasszonya természetesen Burcu Kurt (az ő háttere sötétkék volt. Sötétkék!!!), nála lehet a Mester dedikált fotóiért, és kitöltött űrlapjaiért kilincselni (én, mint másik alapító tag, csak tiszteletbeli elnök lehetek, mert nekem semmi problémám nem volt tegnap). Mindenki most találta ki, hogy elintézi, így én voltam az információforrás, mit, hogyan, és mennyit kell vinni a papírokból. Ja, a palacsintázás megint el lett tolva, mert a török lányok kitalálták, hogy ma a követségükre kell menniük, így most szerda az időpont. Jó lesz, mert akkor megyünk Khaldíyába is, ahol felmarkolhatjuk az ösztöndíjunkat, insáalláh. Újabb pletyka terjed, most a tajvani (nem a török titán) Ali szájából, hogy hellópénzt is kapunk, és így egész csinos összeg üti a markunkat. Erős kétségeim vannak efelől, mert a múltkor Myrnának erről semmit sem mondtak. Az óra legnagyobb tanulsága az volt, hogy Yaqoob bejelentette, tudomása szerint az első ásványvíz Kuwaitban a Szahha márkájú volt, melyet Libanonban gyártanak. (ne ráncold a homlokod, majd ha rákérdez a Vágóúr negyvenmillióért, legalább tudni fogod. Tíz az enyém.)

Ezer szerencse, hogy levágtam Yoshihiro haját a múltkor, mert külünben nem vesszük észre a feje búbján azt a nagy hasadékot, ami keletkezett. Ahogy jött órára, nagyon csúnyán bevágta a fejét valami élesbe, azonnal haza is lett küldve, hogy nézesse meg a dokival, szerencsére nem vészes, de magától nem szólt volna, csak ült volna sajgó fejjel órákat. Azért nem volt ilyen szomorú a nap, párokban kellett mondanunk a háromszereplős dialógot. Kedvenc koreai barátném, arab nevén Fulla volt a partnerem (már kiakaratoskodott magának gyorstalpaló magyar nyelvórát, ahogy aztán leírta koreai betűkkel fonetikusan, de valahogy sosem sikerült kétszer ugyanazt visszaolvasnia), én voltam a Szálim nevű fazon, meg a pincér. Hát mindenki röhögött, amikor az elképzelt étteremben magamat hívtam. Nem várják el, de imádják, ha játszok nekik, főleg a távol-keletiek, azok gyermeki ártatlansággal tudnak csengőbongón kacarászni minden bolondságomon (ami egyébként Yaqoobnak is nagyon tetszik). A gyakorláson hárman voltunk, Ászia volt a pincér, aztán fordult a kocka, mert Fulla csinálta Szálimot, és én voltam Szára, az étterem éhes szöszije. Dőltek mindketten, amikor enyhe nyávogást, és hangsúlyt vittem Szárába, de nekem is dőlnöm kellett, amikor Fulla próbált mélyített hangjával egy izomagyú Szálimot produkálni. Azért kellett visszatérni a természet által elrendelt nemi szereposztáshoz az előadáson, mert itt az ilyesmire kínosan ügyelnek, hogy a szerepeket megfelelő neműek olvassák, egyrészt, mert nem akarják megsérteni a fiút, hogy lányszerepet adnak neki, másrészt meg így is hallani egymást megerőszakolós afférokról, a nemi szeparáció megbolondít embereket, nem akarják tetézni.