Ma a két Yoshival elhatároztuk, hogy egyesítjük nem evilági atyamestereinktől származtatott kozmikus pusztító erőinket, és mindhárman az Univerzum egy pontjára koncentrálva megteremtjük földi megtestesülésünk egyik bizonyítékát, a hat darab négyszer hatcentis igazolványképet kék háttérrel, amivel hajbókolásra kényszerülünk a Hivatal nevű furcsa földi istenség előtt. Másfél órába telt mire elkészült, ugyanott, ahol a múltkor a szúkban. Először csinálnak egy túlexponált képet, aztán Photoshoppal kijavítják, körbevágják, és kék háttér mögé teszik. Nem csak ebből áll a repertoár, hanem fényképszerkesztésből is, a kedvencem, a Tadzs Mahal a háttérben, futurisztikus autó elöl, mellette kisasszony száriban (indiaiak üzemeltetik, főként ez lehet a vendégkörük is). Többféle tarkabarka háttér közül lehet választani (pálmafák, mező, óriás mangószeletek), ha kéred, odateszik a család többi tagját is egy másik szeletre. Előttünk szerkesztgetett épp egy nénit, nem tudta eldönteni, hogy hosszú, vagy rövid hajjal ábrázolja (nem valami naprakész, mert az első Photoshop Creative Suite-et használja, de kétségkívül ügyes). Amíg erre vártunk, egy kis pénzt kellett magamhoz vegyek, megint csak egy 20KD-s bankjegyet kaptam. Hiába akartam figyelembe venni matematikus húgom tanácsát („17,50-et vegyél ki, mert így minden címleted lesz”), a gép csak tízre kerekített összeggel tud szolgálni. Ha már úgyis a szúkban voltunk, magamat meghazudtolva mesteri alkusztechnikával beszereztem néhány kiváló szőnyeget, így fel tudtam váltani. Yoshihiko rádiót keresett magának, de nem talált olyat, ami tetszett volna, így a másik Yoshi javaslatát elfogadva tértünk be az al-Muthanna Complexbe. Ők bementek a könyvesboltba, én úgy gondoltam, a cuccommal most inkább kihagyom, de sokáig elnéztem egy könyvet a kirakatban „Lábnyomok a sivatagban” címmel, aminek borítóján egy mocsár volt. Bőségesen kárpótolt az elmulasztott intellektuális csiklandozásért az a kis fagyizó, amit találtam. Én abban a fagyiban akarok meghalni. Nincsenek külön ízek, csak ízkombinációk, az enyém pl. mangó-eper-cseresznye variáció volt, maga a földi mennyország (ezt biztos nem a Hivatal-istenség teremtette). Még az árát is elfeledtette velem (ha kapok ösztöndíjat, beleállok a bödönbe, fejjel). Teljes gombóc, nem ám fél, vagy csak gömbölyded forma, addig pofozgatja, amíg tökéletes gömb alakot nem formáz, nem ám belül szellőset, teljes gömböt. Egyetlen hibája, mert én ebben is találok, hogy a tölcsér körül kis reklámpapír van, és ez valahogy hozzá volt ragasztva a tölcsérhez is, és félek, nem tojássárgájával. Nem egyszeri eset volt, figyeltem. Hát de az a krém… Yoshi sem bírta aztán megállni. A hazaúton új buszkedvencem lett, az, ahol kijár a kapaszkodó, és ritmusra szánkázol, és csavarodsz, ha fékez, de körforgalom az igazi, ha kevesen vannak, és van hely, bármelyik break-táncost leiskolázod. És a Vidámparkban ezért még fizetni is kell. Visszaértünk, a portásbácsi kedves akart lenni, de csak majdnem állonvágott a sorompóval. Este Ksawery invitált meg, adták hírül Yoshiék, állítólag beszerzett egy új kávéfőzőt, és az ilyen események a közérdeklődés élénkülése mellett nagy össznépi örömködésekre adnak alkalmat. Igaz, ez is csak az ő fejéből pattanhatott ki, éjjel kávézni. Sajnos elhúzódott internet place-i látogatásom, így húsz percet késtem, az ajtó zárva volt, lehet elmentek valahova. Nem baj, talán jobb így, mint ott hebegni, hogy bocs, fiúk, én egyébként nem is kávézok. Ekkor kopogtatott Yoshihiro, hogy nem láttam-e Ksaweryt, mert be volt zárva az ajtó. Az a marha nem elfelejtette a saját meghívását? Ha már találkoztunk, a másnapi lecke amúgy is az volt, hogy párokban dolgozzunk, így mindjárt sort is kerítettünk rá, majd hajnali egyig beszélgettünk. Mondta, két barátja is van, akik a magyar szakot választották Japánban. Amikor az okát firtattam, azt mondta azért, mert nagyon kevés pont kell hozzá, csak a szuahélihez kell kevesebb. Őszintén elszomorítja, ha külföldieket lát olyan japán feliratú pólókban, mint „kamikaze” (nagyon kellemetlen erről beszélnie is, mert szerinte ez szégyellnivaló dolog, hogy ilyen egyáltalán megtörténehett), vagy a másik népszerű pólófelirat a „főtt rizs”, mert annak olyan egzotikusak a betűi, amit a külföldi az értelméről mit sem sejtve megvesz. A hazai pólókról is kérdezett, de a „magyar vagyok, nem turista” –felirat szerintem garantálja, hogy felé se néz Magyarországnak. Nem érti, mert minden országnak hatalmas bevétele van a turizmusból, akkor azok, akik ilyen pólót hordanak, miért nem örülnek ennek? Beszélgettünk lélekvándorlásról, transzcendens dolgokról, majd már nem emlékszem, milyen eszmefuttatás után, de megegyeztünk, hogy Isten (mármint mi is azok vagyunk persze) szadista (a Hivatal-istenség mindenképpen, amint emberi lelkeket lakmározik kitöltött űrlapok, és benyújtott fényképek formájában).