Ma reggel kórház, azaz csak elméletben, mert egy buszt kaptunk, a 30 lány, és a 10 fiú, de a sofőr tiltakozott, mert az ő látszaterkölcseivel ellenkezik, ha ugyanazon a buszon többféle nemű ember tartózkodik. A lányok gyorsabbak voltak (minálunk Venci az ügyintéző, ő velük ment), és amúgy sem kellett mindenkinek bemenni, mert csak az eredményekért mentek, odaadtuk az útleveleket, és a többiek visszajöttünk. Említettem, hogy az én útlevelemre ragasztott nagyon fontos adminisztrációs matrica majdnem teljesen lekopott. Remélem, megoldják… Tízre mégis bementem órára, hátha visszaérnek addigra, persze nem. Tizenegy felé futottak be, Marjam, a francia lány felháborodva mesélte, hogy bementek öten, a többi lány meg ott unatkozott a buszban. Venci felhívott (úgy látszik, hívást fogadni tudok, csak hívni nem; ez is valami), hogy nála vannak az összegyűjtött útlevelek. Volt egy kis kavarodás az órán, mert minden héten más az órarend, Myrna próbált mindannyiunkba lelket önteni, de ő is szerette volna tudni, mikorra adhat házifeladatot. Szóba kerültek az ösztöndíjak, azért nem adnak, mert néhány spanyol még mindig nem érkezett meg az országba, és hiányoznak az osztályból. Az nem érdekes, hogy lassan koldulni kényszerül miattuk 40 ember. Már fel is osztottuk az utcasarkokat, amikor jött a hír, hogy szerdán insáalláh mindenki megkapja az október havi 60 KD-t. Szeptemberre nem kapunk, és páran sápítoztak a welcome money (hellópénz) miatt, ami elvileg nem csekély összeg, de erről végképp nem tudni semmit. Már így is táncra perdült a fele társaság. Azt terveztem (lassan egy hete), szombaton sütök a lányoknak-fiúknak egy kis palacsintát. Ezt a bolgár lány is ismeri, palacsinka néven. Úgy volt, ma elmegyek Keifánba, beszerzem a hozzávalókat és az edényeket maradék kuporgatott pénzemből, de Burcu mondta, a szombat nekik nem jó, mert valami sakan tervezte programjuk van. Így eltettük vasárnapra, majd inkább hétfőre, mert akkorra mindenkit össze tud trombitálni. Visszamentünk a sakanunkba, majd elmentem a tanulmányira, hogy mi a helyzet a mi sakanunk szervezte programokkal. A lányoknál kikerül a faliújságra, minálunk titkolják, úgy kell kérni. Végül kaptam egy tavalyi programfüzetet, meg kedves szavakat, hogy épp kedden fél nyolctól lesz valami üdvözőbuli nekünk, újaknak, ahol kapunk egy halom cuccot, meg programfüzetet. Ezt se mondta volna senki. Vencitől megkaptuk az eredményeket, meg az útlevelet, nem volt vele semmi gond szerencsére. Mondta, jövő hét elején irány vissza Mohamed Sultanhoz személyi ügyében, útlevél, vízum, vizsgálati eredmény, 6 fénykép, kék háttérrel, négyszer hatcentis. Az egyik tajvani srác felsóhajtott, mert magával hozott kb. 50 fényképet, de vagy a méret, vagy a szín miatt egyiket sem tudta felhasználni. Este aztán háromnegyed hatkor megjelent ajtóm előtt a kis herceg, már napok óta nagyon furcsán jókedve van, most is önszorgalomból jött, hogy menjünk együtt enni. Az egy percig sem zavarta, hogy még nem adnak kaját. Vártunk, majd letelepedtünk az ebédlőben, ahol kifejtette, hogy állandóan éhes, és nagyon sajnálja, hogy elmaradt a palacsinta. Mustrálta a mai nap a hazajegyeket (mert neki turistavízuma van, így ha akar, ha nem, haza kell mennie Karácsonyra; ösztöndíjra se nagyon számíthat, és csak azért, mert a belépésnél türelmetlen volt a reptéren. Öreg hiba, arabokhoz türelem kell. Meg széntabletta.), 300-350 KD-ért látott Lufthansásat. Épp elmerültünk volna a beszélgetésben (amit szerintem azért folytatott, hogy szünetet tartson, és feltankoljon, mert javarészt arabokkal beszélget. Ő csinálja jól, mert biztos tanul, de azért tolerálni is kell, amit mondanak.), amikor az étterem vezetősége úgy gondolta, nem elég az utcán száznegyven decibellel ordíttatni az imára hívás nótáját, nyomjuk be azt az akusztikailag amúgy is kiváló étterembe. Ez, vagy azok az arabok, akik még ezt is túlkiabálták, elvágták a beszélgetés fonalát, de egyetértettünk, hogy nekünk nem ezt jelenti a zenés vacsora. Írtam emailt Joelnek, ő az angol színházi zongorista, ő fog értem jönni holnap háromnegyed délre, igyekeztem elmagyarázni, hova, még térképet is csatoltam, hogy teljesen világos legyen a dolog. Éjjel, hazajövet az Internet place-ről elkapott a portás, és kezembe nyomta első bitaaqámat, az első itteni azonosító kártyámat, el sem hiszem, hogy megértem. Egy maszek módon laminált kártya, ami gyakorlatilag cikkcakkollóval van kivágva, benne az egyik beszolgáltatott fotóm, a homlokom felét levágták (na és ha én vagyok Harry Potter, hogy azonosítanak?), látszik, hogy azért megpróbálták egyenesre, igényesre, dehát ennyi tellett.