Egykor zuhantam ágyba, ráadásul elrontottam a gyomromat tegnap a fogadáson valami halikrával, úgyhogy azzal a lendülettel, amivel ma órára mentem, jöttem is haza azonnal. Pihengettem inkább, kialudtam magam, mert ma egyébként is munkaszüneti nap van otthon. Ebédnél próbáltam társaságot boronálni magamnak a mai meghallgatásra, hogy ne egyedül szívjak Ahmadiban (és a taxiköltség is feleződik). Yoshinak tanulni kell, Ksawery meg nem mondta biztosra, még mindig van az kereskedelmi kiállítás, vagy mifene, és hátha kell oda megint unatkozni. Hát aztán nem, hanem a könyvtárba megy művelődni, jól teszi, de így egyedül kell mennem. Majd összegereblyézem a bátorságomat. A taxival nem volt semmi gond, arab fickó volt, ami fura, mert arab taxisofőrt alig látni, valmi erősen hívő volt, mert egész úton ment a kántálás. Háromért fél óra alatt elvitt Ahmadiba, ami jó, mert többre számítottam, majd csekély séta után meg is találtam a színházat. A taxis természetesen nem ismerte a színházat, így azt kértem, az Ahmadi Kórházhoz vigyen, mert ezek szomszédok. Oda is vitt, az ambulanciánál tett ki.

Belülről egész meleg hangulata van, de a helyi két nagy vezér digitálisan szerkesztett portréja kint kell lógjon az ajtó felett. A színházat egyébként az olajtársaság tartja el, úgy tudom. Bementem, persze előbb megvártam, míg kinyit, mert kissé korán értem oda, kedvesen fogadtak. Britek szervezik az egészet, komédiára specializálódtak, a bohózatba hajlanak, de musicalt is csináltak itt, legutóbb az Educating Rita ment Willy Russeltől, nagyon szeretem azt a darabot, kár, hogy már nem látom. Találkoztam is a Ritát játszó nővel a meghallgatáson, ez az egyik oka, hogy úgy érzem, ez inkább családi vállalkozás. Nekik már egyszerűbb, mert ezt az Aladdin-feldolgozást már csinálták jópárszor, ismerik a darabot, de nem oszthatják ki a szerepeket csakis meghallgatás útján. Két duci hölgy, az egyik a rendező, a másik az ügyelő felügyelte a meghallgatást. Érkezett aztán kb. 5 gyerek, és 10 középkorú figura, mind régi játékosoknak tűntek. Engem már az elején bevittek, egy arab kissráccal, hogy nosza. Kérdezik, mire jelentkezem. Honnan kellene azt nekem tudnom, ha nem ismerem a darabot? A szereplők ugyan fel vannak sorolva egy sajtcetlire, nincs semmiféle leírás róluk, hogy kiféle, miféle, így hogy ítéljem meg? Ekkor azt mondták, jó akkor kórus. Oké, én arra is gondoltam takarítok legrosszabb esetben. Menjünk már fel ketten a sráccal a színpadra, és énekeljünk valamit. Mondtam, nem tudok énekelni, honnan is tudnék. Az arab srác rávágta, hogy tud. No, akkor valami egyszerűt, nem a Józsefből, vagy a Szépség és a Szörnyetegből, legyen a Jingle bells, mondják. Állítom, nagyon bátrak voltak, mert csak felkergettek, égés volt, kértem egy szöveget, mert azt én nem ismerem. Produkáltam magam, szerintem rettenetes volt, ekkor a kissrác jött, ennyit arról, hogy tud énekelni, a No Thanx énekesét is alulmúlta, ami azért már művészet. Akkor hogy duettben. Hiába volt előtte is a kotta, se az ütemet nem tartotta, se a magasságot, és hangerőben is simán leénekeltem a színpadról, én. Jó, akkor mi a helyzet a tánccal? Mondom hajrá. A kissrác nem tud, tőlem kérdezték tudok-e hip-hopot, mondom én mindent, de azt pont nem. Hát hip-hopot… Bele se merek már gondolni ebbe az Aladdinba. Oké, kérdezték, van-e esetleg más a repertoáron, na akkor tudtam felvázolni dióhéjban, tört angollal, mi is vagyok én, ere felcsillant a szemük, leokézták, és mondták, üljünk le hátul, és nézzük a töbieket, ha van kedvünk. Naná, hogy volt. Teljesen amatőr társulat, lelkesek, aranyosak. Végül csak kettő, vagy három volt a régi motorosok közt is, aki tudott énekelni, de az se való színpadra, háááát, nem kellene erőltetni ezt a zenés jelleget szerintem, de ők tudják. Ahogy haladtak, világossá váltak valamelyest a szerepek, mind ripacs. Az egyik varázslót játszó fickó pl. azt a közepesen humoros szövegkönyet, ami itthon sajnos egészen jó minőségű humornak lehetne tekinteni (angol viszonylatban lehetetlenül gyenge), minden érzés nélkül, anélkül, hogy látná, hol vannak a poénok, hol kell szünetet, grimaszt csinálni mondja el.

Nehéz lesz megállnom, hogy ne szóljak bele, és ne kritizáljak, ha én egyszerűen látom, hogyan lenne jó. Megcsinálni persze nem tudom, csapnivaló színész vagyok. Azért kértem egy lehetőséget, jókat nevettek az én verziómon, de ketten is jelentkeztek arra a szerepre, és nyilván nem engem fognak választani az ordenáré akcentusommal, meg a 70 kilómmal keleti varázslónak. Szerintem teljesen hülyét csináltam magamból a varázslóban, de ahogy utólag rágódtam rajta, bántam volna, ha nem próbálom meg. No nem is ez a fontos, bár még két-három szerep kapcsán ugyanúgy tomboltam belül, hogy ezt nem így kell mondani, kiszólások a közönséghez, stb. ez nagy kín lesz, látom előre. No végigment mindenki, persze senkit nem küldtek el, így mindenki dolgozik majd, négy előadás lesz összesen, pénteken kezdődnek a próbák. A zongorista fickó a közelben lakik, ő vállalta, hogy hordoz engem, nagyon kedves tőle. Nem tudom tehát, mi, de valami színpadi szerepem lesz, csak kell egy életrajzot, divatosan szólva CV-t vinni, meg fotóznak pénteken. Ha a „harmadik ajtónálló” szobadísz szerepét kapom is, én már boldog leszek, csak legyen jó az előadás, és ne azon agyaljak, hogy „ezt nem így kell mondani… ha itt csak megráznád a fejed az elég lenne…”. Érdekes elegye lesz a mese kínai voltának, és Alan Menken zseniális Disney-betétdalainak. Hazafelé még nem hoztak, de a közelben volt egy buszmegálló, a 602-es, ami Ahmadiból Fahaheelbe megy, ott át kellett szállnom az 502-re, ami Fahaheelből Sharqba megy, majd a 11-re, ami haza Shuwaykh-ba. Háromnegyed órát vártam a megállóban, se taxi, se busz, se egy teremtett lélek, aztán bementem a kórházba. Az előtér teljesen olyan volt, mint egy pláza, beljebb kezdett kórház lenni, hívtam egy taxit, akik ötért hoztak haza a zsiványok. Ennek is mondanom kellett az utat, már rég meghaltam volna, ha nem lenne kiváló a térlátásom, és nem tudnám memorizálni a térképeket pillanatok alatt. Itthon aztán Ksawery elmeséltette mi volt, majd megint kilejmolták Aymannal a gépemet. Újabb levelek következtek, a hódítás új fokozatára kapcsolt Ayman Salomivel kapcsolatban, idilli képeket csatol neki Ománról. Ez biztos könnyeket csal a lány szemébe, és a karjaiba veti magát. Legalábbis ő ezt reméli. Lejöttek a Yoshik is, közölték, hogy igen, bár úgy volt, holnap Nemzeti Múzeum, Mohamed Sultan szerint a kórházba kell mennünk, a leletekért. Mi lesz így a múzeummal? Arról nem beszélve, hogy bajban vagyok, mert a múltkor az útlevelem hátára ragasztottak valami hőpapíros azonosítót, hogy az életbevágóan fontos. Na az enyémről ez lekopott, vagy elpárolgott, így szkenner be nem olvassa majd. Szívás.