Elfogyott mind az Internet-kártyám, mind a telefonkártyám, vennem kell újakat. Mára ígérték az ösztöndíjakat, természetesen nyomuk sincs, no nem tragédia, tegnap vettem ki 20KD-t a Marinában. Igen ám, de húszas bankjegyet kaptam, nem is tudtam, hogy ilyen létezik egyáltalán. Szép, friss, ropogós, csak éppen nem jó semmire. Sehol nem lehet vele fizetni, mert már egy tízesből sem tudnak visszaadni. Mire van akkor? Dísznek a falra? Minden automata csak pontosan kiszámolt pénzzel működik, semmi nem ad vissza, és azok is csak 1, 5, és 10 dínárosokkal működnek. A taxis, ha ötössel fizetünk, rendőrért kiabál, hogy hülye van az utcán, a buszost már akkor, ha egydínárossal. Odamentem a portáshoz, váltsa már fel, két tízesre tudja, mert ugye neki fizettük a tízdínáros illetékeket, de azért is külön el kell mennie. Akkor átmentem azután a másik épületbe, hogy legalább az egyik tízest felváltsam, de ott elhajtottak, mint a köpőlegyet. Elmentem az Xpressbe, ez a kis közértünk az egyetemen, vettem egy csomag nápolyit, de a kasszában ott sápítozott a bevándorló, hogy nincs-e kisebb. Én jó előre kivettem minden aprómat a tárcából, mert valahogy sejtettem, hogy ez lesz, és mutattam neki, hogy biza nincs. Ezután persze simán visszaadott. Nem értem az egészet, mert a szegényeknek tízesnél nagyobb címletre nincs szükségük, a gazdagok meg mindent kártyával fizetnek, minden sarkon három bank árulja magát. Ideges vagyok, ennem kell, mert az a bajom. Lementem vacsorázni, tömeg volt, na ja, ráadásul nem volt ott senki, csak a tajvaniak. Annyira nem ismerem őket, de nagyon kedvesek, és szoktunk találkozni az „Internet place”-en. (ez egy találkozóhellyé nőtte ki magát, az egyetemnek az a sarka, ahol van vezetéknélküli Internet, én találtam történetesen, azóta minden notebookos odaszokott, én is mindig összefutok a japánokkal, Vencivel, stb. Már van ott egy macskám is, egy gyönyörű sárga házimacsek, valaki eteti, mert ott volt a Whiskas, és biztos nem ő nyitotta ki.

Fehér alapon sárga kandúr barna csíkokkal, imádom, már befekszik az ölembe. Nevet keresek neki.) Leültem a tajvaniakhoz, de elképzelésük sincs az asztali etikettről, ezek is mindent összeöntve, és különböző hangok kibocsátásával esznek. Mindig együtt vannak, hogy nagyobb legyen a dózis. Nagy hibát követtem el, mert ők mindig egyszerre, együvé települnek, és legközelebb, ha nem lesz senki más ismerős az étteremben, akkor ciki lesz nem hozzájuk ülnöm, hanem a terem másik végébe. Tényleg gyomorforgató volt, majd úgy gondoltam megszólítom, hogy egy kis poénnal emlékeztessem Kerímet mások jelenlétére. „Látom, ízlik.”, mire ő: „Hát… tudod, annyira nem.”, és mintha mi se történt volna. Szerencsémre bármily egészségtelen is, én gyorsan étkezem, de ez sem mentett meg attól, hogy lássam Alit David Beckhamnek öltözve. Na, erre ne mondja nekem senki, hogy „Ember, küzdj, és bízva bízzál!”.