Úgy megörültem a kéznél lévő Internetnek, hogy majdnem elsiklottam arab nyelvi eredményeim felett. Tegnap este jött egy marha, és kitalálta, hogy neki pont az a telefonvonal kell, amit én használok, mire mondtam, hogy lélegezzél, szép öcsém, ott a sarokban a másik kagyló, azt se leprás tapogatta előtted! Hiába használtam a nyelvét, csak arrogáns egy állat volt, úgyhogy én mentem a sarokba. Beszéltem Ksaweryvel, azt mondta, négykor találkozunk, ehhez képest negyed ötkor jelent meg, és még akkor állt neki másokat toborzni a kis vacsoránkra, a Marina Mallba. Már épp indulni készültünk, én, Yoshihiro, egy arab srác, akinek nem emlékszem a nevére, amikor Ksawery kitalálta, hogy miért ne hívjuk Alit. Már csak ez hiányzott, mivel ötre beszéltük meg a lányokkal, és hosszú ám az út oda. Újabb tíz perc telt el, mert őméltósága épp aludt (tegnap óta!), és idióta kérdésekkel húzta az időt (hányan megyünk, kik lesznek ott, miért megyünk), és mire kibújt a feltehetőleg mikiegeres pizsamájából, újabb percek teltek el. Én morogtam magamban, de kerestem a jó oldalát, legalább nem fog annyit beszélni, ha álmos. A krikettpálya előtt aztán meggondolta magát, és haza akart menni, mert nem érezte jól magát, de az a tökkolopi Ksawery addig győzködte, hogy nem zavarja kifacsart állapota, hogy mégis velünk tartott. Így voltunk összesen öten, már megint, és egy taxi sem akart minket elvinni. Még szerencse, hogy az arab gyerek nem zavartatta magát, menjünk busszal. Arabokkal nem éri meg ellenkezni, bár Ksawery megpróbált, az meg sem hallotta, és leintette a következő buszt, amin mellesleg tömegnyomor volt. Én örültem, mert inkább megyek busszal, mint taxival, én nem esek kétségbe, ha eltévedek. (Ksawery bizonyára sejti magáról, hogy térlátása nulla, vagy inkább mínusz, ezért szereti a kaputól-kapuig utakat.) Az arabot az sem zavarta, hogy csak a központig tudja az utat, aszondja majd megkérdezzük valakitől. Így kell ezt csinálni (bár az alkalom nem a legjobb, mert késésben vagyunk, de ez van). Felszálltunk a másik buszra, és lám, odaértünk simán, bár Ksawery mindig az ellenkező irányba akart elindulni. Késtünk egy órát, a lányok, és a tajvani srácok már zabosak voltak, ráadásul joggal. Hogy aztán az ő tájékozódási képességük mennyire kifinomult, arról csak annyit, hogy egy egész bélcsavarodásnyi kört mentünk, ki a plázából, be a pláza mellett, át a pláza alatt a parkolón, brr, és úgy át a pláza másik oldalára, ahol az étterem volt. Leülünk az étterembe, összetolják az asztalt (tizenheten voltunk), majd rendelünk. Kisvártatva jön a kisfőnök, hogy nem hoznák ki a rendelésünket, hanem egységes menüt mindenkinek. Burcu majdnem üvöltött a nagyfőnökért, mert már beleélte magát a kebabjába, és ez meg is oldotta a problémát. Diskuráltam a francia lánnyal, meg a tajvaniakkal, akiknek igen kifinomult érzékük van a megtanulhatatlan idegen nyelvekhez (kínait gyárilag beszél, arabot most tanul, és a magyar sem áll neki rosszul).

Ők vice versa tanítgattak engem, és Yoshit, de a legszebb mégis az volt, amikor egymást kezdték el oktatni, mert mindketten beszélnek kicsit a másik nyelvéből, és „ezt ti hogy írjátok? Jé… ez nálunk azt jelenti, hogy…” ment húsz percen át. Akkor támadt egy ötletem, és egy szalvétára jókívánságokat írattam fel velük, meg a nevemet, kínaiul, mondtam, kiteszem a falra, mint posztert. Kell már ide a dekoráció. Yoshi a kamikaze-bölcsességgel ajándékozott meg. „Soha ne add fel”, én meg felírtam neki magyarul azt a kis szentenciát, amit váci nagyanyám hűtőmágnesén láttam: Isten nem lehet ott mindig, ezért megteremtette a barátokat. Ez nagyon tetszett a törököknek is. Megint volt ám fotózás, mindenki mindenkivel, minden helyzetben. Hamarosan aztán a lányoknak menniük kellett, Yoshival mi még kóboroltunk volna plázában (ez a második pláza, amire azt mondják, a Közel-Kelet legnagyobbja…), de Ksawery és az arab mentek volna haza. Ekkor Ali - bármennyire ellenszenves, de most hasznát vettem szegénynek - feldobta, hogy van odabent könyvesbolt! Erre mindenki rákapott, és elvitt minket a Virgin Megastore-ba, amit Yoshival amúgy is meg akartunk nézni, de mindkettőnknek új volt, hogy a Virginben könyvet árulnak. Itt igen, minimál választékban, főleg angol ponyvát, meg filmregényeket, pár cd-t, dvd-t, laptopot, hifitornyot, tv-t. Itt is vannak postásjózsik, és mulatósmasszőrök kilós lemezei, és kazettái, mint otthon, csakúgy mint a Megasztár, bár nem tudom, az melyik országban megy, talán Egyiptomban.

Nem engedtek fotózni, de ezután találtam meg szerintem az egyik legsúlyosabb kazettát, a borítóján egy félig terminátorfejűre photoshoppolt fekete arab rapperrel, a címe az volt, Yalla, azaz gyerünk, gyerünk. Visszatérve a könyvekhez, találtam végre egy értékelhető Kuwait-térképet, olcsó is volt, úgyhogy megvettem. Üröm az örömben, hogy a térkép szerint a színházam egy másik városban van, Al-Ahmadi kb. olyan messze lehet innen, mint Újpalotáról Ráckeve, és elképzelni sem tudom, hogy fogom ezt megoldani. Mert a meghallgatásra egyszer még rendben, de ha úgy alakul, többször kell kijárnom oda, akkor a gatyámat ráfizetem. Így is kettőért hozott minket haza az egyiptomi taxis.