Ibrahim csak lesett, amikor meglátott engem a kezdőcsoportban, de nem zavarta, tudja, hogy annál sokkalta többet tudok, jó tanár módjára még ki is használ engem, a bonyolultabb feladatoknál. Ma a tajvani, és koreai lánypereputty ment vérvizsgálatra, de ettől még megtartották az órát. Hát, az a helyzet, hogy ebben a csoportban a japánok a sereghajtók, ők a minimál szint, ez eddig nem látszott rajtuk. Hiába, no, mindenki nagyot mond, és csúsztat, kihasználja, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar. Yaqoobbal kezdtünk, a nagyorrú, parfümfürdős, örökké szélesen vigyorgó Yaqoobbal. Ibrahimmal folytattuk, kiderült, ő írta azt a haszontalan, érthetetlen, koncepciótlan könyvet, amiből tanulunk. Egy fenomén, aki abból bármit is megtanul. Hozta a formáját, a végén aztán megkínálta a társaságot selyemcukorral, mert vége a Ramadánnak, meg az Eidnek, meg mindennek. Utána jött a meglepetés, Myrna, a puerto - ricói lány tartotta a következő órát. Nem igazán értette a dolgot, mert múlt héten még egy csoportban voltunk (ő tegnap nem volt), most meg tanítványául szegődtem. Mondtam, mi a helyzet, hogy Salah kidobott, kicsit elszontyolodott, sajnálta (ő egy ritka őszinte, és természetes lány egyébként). A szünetben befutott Ali, zöldalmaszínű ingben, tette az agyát, miközben egy egyeztetéses feladatot nem tudna pontosan megcsinálni, ha mihozzánk beülne. (Burcu, a japánok, meg az indonéz Zeki egyébként imádják, hogy ott vagyok.) Óra után Myrnával beszélgettem, és mondta, jobb, hogy itt vagyok, mert itt legalább nem pikkel rám senki, és tanuljuk a nyelvtant, (a középsőben is, elvileg, de csak elvileg, a két hét alatt semmi nyelvtan nem volt, ez igaz), szívesen ad nekem erősebb feladatokat, és igyekszik, hogy én is tanuljak újakat. Ez nagyon kedves tőle, mondtam is neki. Összességében tehát azt kell mondjam, a tanítás színvonala sokkal jobb itt (és nem a cukorka miatt), még ha az a könyv olyan finta is, de a tanárok sokkal szívesebben jönnek be, és igazi odaadással tanítanak, ahogy azt kell. Maga lenne a földi paradicsom, ha ezek tartanák a középszintet. Majdnem végig arabul beszéltünk itt is, és könnyen túltettem magam azon, hogy „ez a könyv nagy, az a kislány kicsi”. Hát nem bámulatos, hogyan győzöm meg magam szép lassan, alattomos kitartó munkával, hogy nem is volt annyira jó az a középső csoport? A gambiai nem jelent meg az órán. Nagyon furcsa az a fekete ember. A sakanban aztán megvágtak 10 KD illetékre, meg nem mondom, mire, de már mióta itt vagyok, meg akarnak, csak eddig ügyesen kicseleztem őket. Még számlát is adtak, nehogy véletlenül újra behajtsák (otthon ez természetes, itt annyira nem; a szúkban is csak akkor adnak, ha rá van nyomva, hogy se csere, se visszafizetés, mert így legálisan kerülik el a reklamációt, tudván, vackot adnak el). Megérkezhetne már az a beígért havi ösztöndíj, hogy ne a saját pénzem költsem. Ebédre ma milánói makarónit adtak, el is hittem volna, ha nem kagylótészta, ami nemcsak piros, de paradicsomos (és ne adj isten húsos) íze lett volna, és ha az a fehér sajt a tetetjén, nem pedig ismeretlen eredetű tejszármazék. Ez nem gátolt meg ugyan, hogy jóllakjak vele, hisz ahogy az örök utazó bölcsesség is mondá: „akkor kell enni, amikor van, nem amikor éhes az ember”. Ledőltem aludni. Vacsoránál összefutottam Ksaweryvel, és a két Yoshival. A lengyel újságolta, hogy beindult a húgánál a szülés, hamarosan nagybácsi lesz. Yoshihiro (a cigis) kérdezte, hogy nem jártam-e nála a nap folyamán, mert ő ma aludt, és hallotta, hogy valaki kopog az ajtaján, de végül nem nyitotta ki. Kérdezte Yoshihikot is (a másik, a szemüveges), de ő is épp ezt akarta megkérdezni, mert ő is aludt, és valaki hozzá is be akart menni. Én azt hittem, ők akarnak valamit, mert a délután folyamán nálam ugyanez volt, felébredtem a kopogásra, de nem nyitottam ajtót, mert úgysem lehet olyan fontos még egy tűzriadó sem, hogy felkeljek, sőt, az irakiak sem fognak a közeljövőben megszállni, hallottam, megpróbál benyitni, de mindig zárom az ajtót, így hoppon maradt. Mind a hárman ugyanazt álmodtuk ezek szerint, vagy valaki pont tőlünk akart valamit. A barátok tagadták, hogy kerestek volna (Most mondd meg! Még csak nem is keresnek! Micsoda barátok ezek? Hát Bástya elvtársat már senki nem akarja megölni?), és őket sem keresték. Erre végül nem derült fény, viszont Ksawery megszellőztette, hogy pénteken kiruccanunk a lányokkal valami étterembe, még nem tudjuk, hová, de megyünk egy kis vízipipára, meg édességre. Azt hiszem, nekem elég lesz az édesség is. Éjjeli találkám lesz Ksaweryvel, amikor is kifejti nekem, hogy használjam a kártyás internetet. Az ő gépének ugye fuccs, de ad egy kártyát, amit már megvett. Nyilván nem csak ez vezérli, hanem diszkréten beszélni akar a csoportváltásról, mert itt minden apróságról beszélünk, biztos téma a középsőben. Te jó ég, lehet, holnap még sajnálkozni is fognak a lányok. Elintéztük a kártyát, van netem, igaz lassú, és az emeleti társalgóban működik, ahol élő matinében nézem az imádkozókat; persze, második kérdése az volt, milyen napod volt ma. Mondtam, jó, erre, hogy elfecsérlem az időmet, így, meg úgy, mondom, mit tudok tenni? Erre azt mondta, az a hülye gambiai ma velük volt órán, igaz, ma nem volt Salah. Innentől nem érdekel, ha úgy tetszik, makacs vagyok, ha úgy tetszik, hülye büszke vagyok, de maradok a kezdőben, én meguntam hallgatni, hogy „nem itt a helyed”, csináljon mindenki azt, amit akar, én maradok, mert ha nyelvtant nem is tanulok újat egy darabig, legalább beszélni fogok. Tisztázok szépen mindent, amit elfelejtettem, összekevertem, és azzal, hogy esetleg elmagyarázom rendesen a japánoknak, amit a könyv kavar, még én is tanulom. A középsőben az igetörzseket magyarázza a nyelvtan hivatalosan, feléje sem szagoltunk, egyébként meg már tanultam azt is. Hát nem bámulatos, hogy már ingerült is vagyok? Szóval 1 KD ~ 600 forint egy 15 órás internet kártya, és csak egy telefonvonal kell hozzá. Hazafelé elkapott a portás, pedig igyekeztem elslisszolni, nehogy még akarjon valamit fizettetni, vagy hozatni, vagy fél egy volt, és nem voltam éjfélkor a szobámban, nem tudtam, mi lehet a baja. Megkérdezte, melyik a szobám, mondtam, én vagyok-e, mondom én, ó, hát akkor nagyon örül, mert ő új fiú itt, és engem még nem ismer, Ashrafnak hívják, és gondolta bemutatkozik. Üdv minálunk, Ashraf.