Salah megint morcos volt, mint mindig. A második óra közepén aztán kiakadt szegény Mohamedre (a gambiai), hogy neki semmi keresnivalója nincs ebben a csoportban. Ez igaz is, majdnem teljesen kezdő szinten van, csak ritkán járt be, ezért nem tűnt fel, hogy alapszavakat nem ismer. Aztán Salah megfordult, rám mutatott, és azt mondta: „rólad is ezt gondolom!”. Na, ez nem esett jól. Egyáltalán nem vagyok egy lapon említhető a gambiaival, de számítottam rá, hogy előbb szakad el a cérna, mint érem utol a többieket. Kuncogtam magamban, ahogy síri csendben, lesütött szemekkel ültek, és hallgatásukkal akaratlanul a tanárt igazolják, azt gondolva, hogy „ez nem az én ügyem”. Az ilyesmi dolgok mindenkinek kellemetlenek, de kinézem a cseh lányokból, hogy dörzsölték a kezüket, bár ez csak rosszindulatú tipp. Szegény Mohamed ebbe teljesen beleroppant a szünetben, én nem látok ebben semmi cikit. Egyedül azt sajnálom, hogy a másik csoportban harmadannyit fogok tanulni, vagy még kevesebbet, mint ezeken az órákon. Még az a tudat sem kárpótol, hogy legalább használni fogom a könyveket, amiket megvettem. És különben is, egy később érkezett szegény francia leányzó még rosszabbul járt, csak ki akarta próbálni a középszintet egy óra erejéig, Salah lecsapott rá, le se ülhetett, mert csak egy évig tanult, utólag kiderült róla, hogy egyébként állítólag perfekt algériai dialektusból, de ez sem segített rajta, ment a kezdőbe. Nem várom meg, míg Salah saját kezűleg hajít ki a teremből (a másik tanár, Khalíd, annak teljesen mindegy, vagyok-e vagy sem, és a főnöknek, Ibrahimnak is – egy nem, két mindegy az annyi, mint nem), holnap a kezdőben folytatom. Legalább közelebb leszek az eltulajdonítandó könyvekhez. Ilyen, és ehhez hasonló kis pozitívumokkal próbálom kárpótolni magam a - ha sereghajtóként is, de lelkesen csinált - középső csoport nyelvanyagának elvesztése miatt, valamint aggódok azon, hogy most megkönnyebbültem, mert nem akarok ellustulni. A vacsora megint mókás volt, mert rétest kaptunk, nem hazai típusút, hogy sok töltelék, kevés réteg, hanem ellenkezőleg. Hogy mivel volt töltve – az rejtély maradt, mert különösebb íze nem volt, megfigyelni pedig azért nem tudtam, mert kiment a biztosíték, és mire visszajött, már megettem. Bocs, ha űrt hagyok az életedben ezzel, de éhes voltam. Öten-hatan ültünk az egész étteremben, így még a „jaj, hová lett a pénztárcám!” – poént sem tudtam megcsinálni. A szobámba menet végre láttam az emeleten szőrgombócokat felköpködő fickót, hát az se egy rózsaszál, és ahogy haladt, úgy tűnt, mintha egyensúlyproblémákkal is küszködne.