Délig fel sem keltem, estebédig sem történt semmi. Szokatlan nagy volt a csend, és az üresség a menzán, és épp elkaptam Venci, és Yoshi társaságát. (Jót nevettek a „hallod a csendet?” – kérdésen. Hm.) Venci mondta, Ksawery utánajárt, hol lehet itt vodkát szerezni, egy helyen talált, 40KD-ért adják literjét (~24000 HUF), és még azt sem tudod meg, miből készült. Erről egy ideig még le kell mondaniuk, ámbátor én is bosszankodtam, mert narancslevet választottam, színre olyan volt mint eddig, leszámítva, hogy ez tablettás volt, vagy véletlenül belecsavartak egy műanyag labdát is, ihatatlan. Venci jólinformált ember, mondta, hogy a legnagyobb, a Felszabadulási Toronyba egy évben egy, vagy két napon lehet csak felmenni, pont aznap, amikor az iraki megszállás évfordulója van, valamikor februárban. Yoshiból ekkor kikívánkozott a tegnapi nap egyik meghatározó élménye, odafordult Vencihez, és megkérdezte szokásos visszafogott hangján: „Mondd, te ettél már birkaagyat?”. Vencinek tágra nyíltak a szemei, majd válaszolt: „Igen. Miért?” Ekkor a mi szemeink nyíltak tágra, elmeséltük töviről-hegyire, hogy esett tegnap, majd Venci beavatott minket. Ez neki majdhogynem természetes, az anyja szokta főzni néhanapján (tehát a másik bolgárt, Viktóriát kell megkérdezni, háhá), majd felnyitják, és megeszik szépen. Az ebéd felett még vagy negyedórát ökörködtek ezen, öröm volt nézni, legalábbis annak, aki tudta miról van szó, a többiek csak nézték a három Hannibal Lectert. Mire lecsengett a poén, kitűnő érzékkel dobta be Venci, hogy a „szem is finom ám!”, azt az apja szokta enni. Azt is főztük, sütöttük, mikróztuk lélekben, majd mikor a desszertnek adott száraz teasüteménnyel is végeztem, dobta be, hogy a legjobb mégis a here. Egyszer próbálta, de már nem tudja, mié, vagy kié lehetett, és már az ízére sem emlékszik, de megfogadta, megtudja, hogy szól ez arabul, bemegy a boltba, ha nem zavarják el, vesz, aztán odaadja a lányoknak, hogy süssék ki, mert az efféle az ő kezükbe való. A nevetgélés után feldobtam, hogy oké, de csináljunk már valamit, bármit, azért üres az étterem, mert mindenki elment vakációzni a négy napban, mi meg itthon poshadunk. Lehet, holnap megnézzük a kisebb tornyokat, valami víztorony, és étterem az is, csak a tenger partján. Ma este átmentünk a négyes épületbe, a recepción van billiárdasztal. Minden golyó megvolt, de dákót csak egyet kaptunk, krétát még annyit se. Akkor vettem észre, van még két másik asztal is, tehát három asztalra jut egy dákó… mindegy, örültünk, játszottunk Yoshival. Befutott a mindig késő Ksawery is, és Venci, ők játszottak, addig Yoshival mentünk csocsózni. Világéletemben béna játékos voltam, de egész könnyedén megvertem, nem nagy dicsőség, ő most játszott életében harmadszor. Odajött hozzánk a másik kettő is, és végül a lengyel-japán csapat csúfos vereségeket szenvedett el sorozatban a bolgár-hungár koalíciótól. Itt talált meg minket Haddzsi is, aki épp röplabdához toborzott embereket. Vencit ez nem érdekelte, ő lelépett, mi csatlakoztunk. Egyáltalán nem voltunk valami fényesek, én gimnáziumban, szerencsésebb tornaórákon játszottam utoljára, Yoshi meg hét éve, hasonló körülmények között. Ksawery nem tudom, mikor, de ő sem volt jobb minálunk, legfeljebb a szája volt nagyobb, és erőszakosabb volt. A nemzetközi vegyes egyébként remekül eljátszott. Mint otthon, itt is állandó vita folyt azon, kié a pont, ordítottak az éjszakába, mint a sakál, de minden harag nélkül, csak a hév, ugye. Volt ott egy eszméletlen fickó, kb. 150 cm magas, szakállas, olyan harmincas, és ragyogott. Élmény volt nézni, akkora komikus a pali, és még csak nem is tud róla, bár játékosnak elég harmatos. Olyan jól eltalált figura, mozgással, hanggal, mindennel, süt a mosoly a szeméből, én azon is jól szórakoztam, amikor elgurult a labda, és ő futott utána a fehér ruhájában mezétláb a sivatagba. Leírhatatlan az a mozdulat, ahogy a cipőéllel a homokba rajzolt alapvonalról szervál. Mint egy huncut kis kobold. Látván, minekünk itt nem terem egyelőre babér, néztük egy kicsit őket, és eloldalogtunk, vigasztalásul meghívtam magamhoz őket egy kis török almateára. Éjjel egyre beszéltük meg, mert Ksaweryhez igazítottuk magunkat, csak ugye ő egy órával elnézte a dolgokat. Felugrottam Yoshihoz, nincs-e kedve lejönni, ott találtam a másik Yoshit, és Takumit is, aki épp egy kis korrepetálást tartott nekik arabból, és mellesleg fimet néztek a laptopon. Beinvitáltak a cigifüstbe, én gyanútlanul megkérdeztem, ugyan, mit néznek. Azt mondták, ó, semmit. Igazán. Hmmm… akarod látni?! Mondtam persze, minden semmi érdekel, de nem hittem volna, hogy egy egész dvd japán kórházpornót néznek. Ettől megy ám az igeragozás! Később lejött hozzám a két Yoshi teára, rövidesen Ksawery is megjelent, ő először tette tiszteletét szerény hajlékomban. Ha jól láttam, ő nem volt úgy oda a teáért, de a japánokkal meg az a baj, hogy olyan kedvesek, hogy az már az őszinteség rovására megy, így nem tudom, neki hogy ízlett, én szeretem. Hosszú társalgás kezdődött – most kissé leülepedett, de még most is folyik – megnézték a Don Quijote könyvemet, és tetszett nekik a betűk elrendezése. Erőltetett bók ez, de mit tegyünk? Politika, mint mindig, három ország aspektusában, mert a cigis Yoshi otthon Oszakában szociológiát tanul, és különösen a nácizmus vonzza. Meséltünk róla Ksaweryvel, mik vannak, mert nekünk aztán kijutott, és ráterelődött a szó az atombombára. Végre! Mióta megláttam őket, akartam velük erről beszélni! Ezt nem lehet csak úgy, ez egy japánnak a legérzékenyebb pontja, először szép öles léptekkel körül kell táncolni, és nem megkérdezni, egyenest a szeme közé, hanem csak mintegy véletlenül halkan elejteni, mint egy zsebkendőt. Ezt próbáltam legalábbis, annyira nem jött be. Majd még puhatolózok. Ezután jöttek a kisebbségek, lengyeléknél a németek, meg a cigányok. A japánok el sem tudják képzelni, milyen módos cigánynak lenni, és a cigánybarokkot is csak Ksawery ismerte (bár a barokk stílust szerintem képtelen lenne beazonosítani). Beszéltünk a zsidóságról, csak a magunk naiv módján, de a helyzet az, hogy minket nem érdekel az ember kiféle, miféle, amíg nem köp egyet a szemünkbe. Ott vannak a cseh lányok is, élek-halok a cseh kultúráért (kivéve a sört), de őket nem állhatom. A humorra terelődött a szó. Ksawery megkérdezte, min NEM nevetnek a magyarok, miután gyorstalpalót tartottam neki a pesti viccből. Nem tudtam válaszolni. Gondolkodtam, gondolkodtam, és végül arra jutottam, hogy a magyar ember egyedül önmagán nem képes nevetni. Elmeséltem nekik azt a viccet, vagy városi legendát, vagy tudom is én, nem ismerem az eredetét, hogy a hegyeshalmi határátkelőhely táblájának első öt betűjét lekaparva mit kapunk (hegyeSHALOM). Ezt mindenki elragadtatással fogadta. Nem tudtunk megegyezni, mit csinálunk holnap, mert félő, minden zárva. Ksawery kifakadt, mennyire utálta a röplabdát, és bosszúból venni fog egy saját labdát, amivel csak mi játszunk. Jó. Szegény ma amúgy sincs jó passzban, mert beadta a kulcsot a számítógépe. Ja, tizenegy tájban felhívtak telefonon, hogy menjek be az üzletbe, ahol vettem a SIM-kártyát, és mutassam be a kuwaiti személyimet. Mondtam az nincs, erre mondta, hogy akkor félő, elvágják a vonalat, illetve vonalakat, mert Ksawerynek is én vettem, és Alinak is, tehát lesz meglepetés. Mondtam, még nincs, de majd lesz, jó, de akkor azonnal vigyem be. Remélem, bízhatok az arab lustaságban.