Ma reggel Salah, a tanárunk kicsit morcosan ébredhetett, mert pontosan kezdte az órát. Kicsit megviselte ugyan a 9 kínai diák érkezése, de hamar feloldódott közöttük (én jelenleg része vagyok a középső csoportnak, még ha óra után rá is kell kérdeznem, hogymost mi akkor a lecke?). Mindenkit felállíttatott, és bemutatkoztatott, mindenki azzal kezdte, hogy „asszalamu alajkum”, erre gyorsan, azonnal rá kell vágni, hogy „alajkum asszalam”, még mielőtt az folytatná a mondókát. Érdekes, itt ez teljesen elfogadott, bevett köszöntési forma, még a puszta „salam” is, Kairóban alig hallottuk párszor. Minden kínai, (és a koreaiak is) választottak egy arab nevet, mert meg akarnak kímélni másokat valódi nevük kiejtésétől, ez nehezn érthető számomra, és igen nehezemre esik Muhammadnak szólítanom egy kínai személyt, mikor van rendes neve is, de mindenkiben így fog rögzülni, úgyhogy alkalmazkodnom kell. Szerintem az embernek van egy neve, ha szuahéli is, ha nyolc torokhangból áll is, vagy három mássalhangzóból, az akkor is az ő neve. Salah is hasonlóan vélekedhet, mert megpróbálta kiejteni a rendes nevüket, nyilván nem sikerült neki, és nevetett mindenki, de aranyos volt, ahogy próbálkozott. Mind bemutatkoztak egyesével, előzőleg 1-3 év közt tanultak arabul, nagyon vegyes, de vidám társaság. Az egyik, Kerím (grrr…) Beijing Olympics China 2008 polóban futott be, ő huppant le mellém. Nagyon büszkék az olimpiára, és én megelőlegezem nekik, hogy joggal. Ő még énekelt is a bemutatkozáskor valami kínai dalocskát, mert ő énekes is, nagyon bájos volt, mindenki áhitattal hallgatta. Az arab fordításból kiderült, hogy „ballagok a Nap alatt, keresem a nőmet, mert elakadt” –jellegű nóta volt. Felém fordult, és a „hogy hívnak, honnan jöttél” – kötelező körök után a következő kérdése az volt, szeretem-e a számítógépes játékokat, mert jó lenne, ha tudnánk World of Warcraftozni. Mondtam, annyira nem ismerem, csak hallomásból, de majd megoldjuk. Ezt a választ kielégítőnek érezte, és már figyelte is az új jövevényt, aki az egyetlen csokoládéárnyalatú közöttünk. Kedves fazon, idősebb, és olyasmit mondott, Muhammadnak, vagy Bábának hívják, felpattant, kiment előre, hívás nélkül bemutatkozni. Elmondta, hogy ő Gambiából jött, hogy az milyen egy szép ország, de kicsi, hogy mikor hagyták el az angolok, hogyan alakult újjá az állam, külön kiemelte a jelenlegi elnöküket, az milyen rendes ember, sok jó tulajdonsággal (gyanús), majd ha jól vettük ki, azt mondta, hogy ő az előző elnöknek az unokatestvére. Valami nem kóser vele, és az országával, majd utánanézek, mi is a helyzet arrafelé. Mindenki lélegzet-visszafojtva hallgatta, és valószínűleg soha nem ér véget a Gambia-történeti kiselőadás, ha meg nem szólal Salah mobilja. Képzeljünk el lelki szemeink előtt egy negyven-ötvenes arab férfit, talpig fehér galabiyyában, kendőben, tehát ahogy a többit, de a csengőhangja egy nyolcvanas évekbeli Michael Jackson nóta, az idiótábbak közül. Ksawery nem bírta ki, felröhögött. Választékosan irritáló nótákat választanak ilyen célokra, az arab pop gyöngyeitől az azanig (az imára hívás éneke). Igen, nem elég neki, hogy ötször hallja naponta, még a telefonján is az kell szóljon, ha hívják. A lányok meginvitálták a fiúkat a városba, egy kis vízipipára. Próbáltuk toborozni őket, de mindenkinek más programja volt mára, Yoshi alvást tervezett, mert azt is kell néha, Venci a városba ment fényképeket készíteni, Ksawery meg cyber-randit beszélt meg a barátnőjével. Így én, és a cigis Yoshi elszántan vettük ketten a nyakunkba a várost. Intettünk egy taxit, aki végül két dínárért hajlandó volt elvinni minket, mint kiderült, a város másik végébe, Salmiyába, a Marina Mallba, a tengerpartra, ahová a lányokkal megbeszéltük a randit. Csodálkoztak, hogy csak ketten vagyunk, de nem bánták. Kis csalinkázás után találtunk ott egy libanoni éttermet, és letelepedtünk.

Én Nesrin javallatára egy Künefét rendeltem, török édességet sajtból, kis tésztából, pisztáciával, és cukros limonádé borítással. Igen eredeti volt, és ízletes. Yoshi is találomra választott, ám ő korántsem volt ilyen szerencsés az „Umm Ali” nevű sütivel. Szegénynek nagyon nem ízlett, megkóstoltam, szerintem ehető volt, de tény, hogy nagyon sok, és olyan bánatos arccal ette meg az egészet, hogy mindenki elszontyolodott egy kissé, és próbáltunk segíteni neki. Azért kellett megegye, mert őt Japánban így nevelték, hogy amit eléd tesznek, ha bűzlik is, vagy lába van, megköszönöd, és megeszed.

A lányok kitalálták, hogy mindenki megpróbálja megfőzni a többieknek saját nemzeti ételét. Ez nagyon izgalmas, csak még nem tudom, mit csináljak, várom a tippeket. A dobostorta nagyon tetszett nekik, ahogy elmeséltem, de azt itt nem tudom összehozni. Közben megint csak kattogtak a fényképezőgépek, és megérkezett a Viktóriával közösen rendelt vízipipánk is, szőlő ízesítéssel. A következő kép szerintem jól illusztrál mindent.

Igen, az ott nem Photoshop, az ott az én szám, és füstöm. A lányok hamar becsíptek tőle, ez nem volt baj, Burcu szemében hirtelen minden rózsaszín árnyalatot kapott, még a pincér is, de ahhoz képest, hogy mennyit szívtam (majd’ egymás szájából rángattuk ki a szipkát Viktóriával), nálam semmi változás nem történt, mert én mindig hibbant vagyok, alkohol, és egyéb afrodiziákumok nélkül, erre már az itteni lányok is rájöttek. Mondták, hogy gyakoroljam a szívást, és mindenki jókat kacagott botladozásaimon, ahogy ittam azt a mérget. Burcu még le is videózta a nagy pillanatot, az első slukkot. Az egyik japán lányról kiderült, hogy muszlim, én nem tudom, hogy csinálta. Holnap mennünk kell Muhammad Sultanhoz, majd a lányokkal karöltve elvezetnek minket egy romantikus vérvizsgálatra valamelyik kórházba. Jókat kaszinóztunk, majd a lányoknak vissza kellett térniük a rácsok mögé (ők minden nap csirkét esznek, és már utálják), benyomtuk őket a taxiba, majd Yoshival kerestünk egy helyet, ahol felválthatjuk a tízesünket, mert a taxis nem tud visszaadni. Akartunk venni egy rágót, vagy valamit, de nem volt semmi efféle a közelben, viszont találtunk egy „Party Land-Where fun parties begin” nevű boltot (én mindig megtalálom az ilyeneket) lufik, és egyéb partikellékek széles választékban. Poénból bementünk, mert miért ne, de nem vettünk semmit. Kijöttünk, és egyszerre mondtuk a másiknak, hogy menjünk vissza, mert volt ott valami, kiderült, mindketten ugyanazt a dolgot néztük ki, és annyira drága sem volt, így megvettük, és felváltottuk a pénzt. Mutatom, mi ez:

Hazafelé sikerült keményen, és határozottan megmondanom a taxisnak, kérdeztem, mennyiért hoz haza, aszondja, három, rávágtam, hogy kettő, aszondja két és fél, rávágtam, hogy kettő, erre (vagy mert az út közepén állt meg, és épp egy kamion jött felé hátulról hetvennel) mondta, oké. Most megint büszke vagyok magamra egy kicsit.

Ebédre a nap újdonsága, rósejbni volt, persze csak mutiba. Tésztás-csokis-vaníliás izé desszertnek. A többi a szokásos, viszont vacsorára már két saormát nyomtak a kezembe. Fejlődünk.